A reggeli tornán lassan túl vannak Lénáék, minden feladatot tökéletesen teljesítettek Larával. Bóját kerülgettek, pörögtek, forogtak, szédítő dolgokat csináltak. Miután ismét egyenesbe jöttek, beindultak a gazdival a házba. Mielőtt leültek volna, mégis egyedül hagyta őket.
– Mi történik itt? – kérdeztem Larától.
– Fogalmam sincs. – válaszolta, de közben már el is indult az üres szobák felé. – Gyere ezt nézd meg!
Bementük a fürdőszobába inni, aztán Papa dolgozószobáját fésültük át, végül pedig a konyhát ejtettük útba, hátha találunk egy-két elszórt falatot. Sajnos nem jártunk sikerrel.
– Ugye te is hallod? – kérdezte Lara. A nagy kutakodás közben meghallotta az ajtó nyílását és a gazdi lépteit. Ezer közül is megismernénk!
– Indulás!!! – odaszaladtunk hozzá, de ő ismét kifordult az udvarra.
– Mit szólnátok, ha kipróbálnánk valami újdonságot? – kérdezte.
– Nem hangzik rosszul. Mit csinálunk? – kérdezte Lara, aki persze minden újdonságban azonnal benne van.
– Egy kis „tojáskereséshez” mit szóltok?
– Az meg micsoda? És hogy tudjuk csinálni? – kérdeztem.
– Elrejtettem pár kis csomagot a kertben, csak meg kell keresnetek.
Lara azonnal futásnak eredt, hatalmas porfelhőt hagyva maga után. Rögtön beindult az orra, úgy ment előre, mintha kötélen húznák. Léna megfontoltabb volt, szagolgatott, de nem rohant olyan eszeveszett gyorsasággal, mint Lara. És meg is volt érte a jutalom.
– Itt egy! – kiabálta Léna, miután talált egy kis, kék dobozkát a virágosláda mögött. Pici lyukak voltak a tetején, és a sülthús ínycsiklandó illata járta körül.
A gazdi kibontotta, az ajándék pedig isteni volt. Lara odarohant, hogy megnézze mi történt. Megérezte a fődíjat és még nagyobb erővel kezdte keresni a többi meglepetést.
Sorra kerültek elő a dobozok a tuja alól, a csőből, a farakás mögül és a virágok közül. Larával azon versenyeztünk már, hogy ki talál meg többet. Egymás után kiáltottunk fel, hogy megvan a következő, a gazdi alig ért minket utol.
– Úgyis én nyerek! Nem kell sietned, Léna! – mondta Lara miután megtalálta az újabb darabot.
– Már csak egyet kell megkeresni, ez dönti el, hogy ki lesz a győztes – mondta a gazdi.
Lelkesedésből eddig sem volt hiány, a hús gondolata, illata és íze mindkettőnket feldobott. Most már mindketten felgyorsítottunk, nehogy a másik találja meg az utolsó darabot.
Felkutattuk az udvart szinte már teljes széltében és hosszában, de nem akadtunk rá. Még.
– Merre lehet? – kérdezte Lara.
– Nem tudom, nem érzek semmit… – válaszoltam.
– Biztos, hogy néztétek már mindenhol? – kérdezte a gazdi.
– Persze! Nincs sehol!
– Teljesen biztos, hogy mindenhol jártatok már?
A két kutyus egy pillanatra össze nézett, és egyből tudták, hogy merre kell menni! Visszaszaladtak a helyükre, a kiskapun együtt értük be.
A doboz egy láda mélyén rejtőzött. Megpróbálták külön-külön kiszedni, de nem jártak sikerrel. Léna megpróbálta a fejét benyomni a kis lyukon, hátha eléri a célját, de csak az orra hegye fért be. Lara ezután úgy döntött, hogy akkor felborítja a ládát, de az olyan nagy volt, hogy szinte meg sem mozdult.
– Mi lenne, ha megpróbálnánk közösen? Én elhúzom addig, hogy te ki tudd venni.
– Jó ötlet! Háromra kezdjük.
– Egy… kettő… HÁROM! – Lara olyan erősen húzta, ahogy csak tudta. Egy kicsit megmozdult a láda, éppen annyit, hogy Léna feje befért! – Siess, már nem bírom! – mondta fogcsikorgatva.
Épphogy Léna kihúzta a dobozt, Lara elengedte a ládát és az visszacsúszott a helyére.
– Láttad milyen ügyesek vagyunk? Ezt senki se csinálta volna utánunk, az biztos! – mondtam.
– Nagyon ügyesek voltatok, itt a jutalmatok! – a dobozból az eddigi legtöbb husi került elő.
– Szerintem mindketten győztesek vagyunk! – mondta Lara és boldogan faltak mindketten.
