Megérkezett a nyár? Olyan meleg van napok óta, mintha egy sivatagban lennénk. Csak tevék nincsenek. Sokat panaszkodtunk a gazdinak, hogy melegünk van, ezért néha bevitt minket, és lefeküdtünk a jó hideg padlóra.
Lara ennél messzebb is ment. Nem csak szavakkal adta tudtára a gazdinak, hogy neki ez így sok, hanem mindennap egy-egy újabb hatalmas gödröt ásott a kertünkben és ott hűsölt.
– Jobb ez így? – kérdeztem. – Miért nem szólsz inkább te is a gazdinak?
– Gyere nézd, hogy milyen jó így.
Nehezen, de rávettem magam, hogy bemásszak az egyik kráterbe és tényleg kicsit jobb volt. Egész délutánig így feküdtünk, amikor végre megjelent a gazdi és beszálltunk a kocsiba. Végre! Biztosan fürdés lesz!
– Ugye a Dunához megyünk? – kérdeztem, miután elindultunk.
– Nemsokára meglátod. – válaszolta. – Egy szép, lila „tengert” biztosan láttok majd!
Egyre izgatottabbak lettünk. Lila tenger? Az mégis milyen lehet?
Sokkal hamarabb megálltunk, minthogy elértük volna a kedvenc folyónkat. És víz sincs sehol, nem hogy lila tenger. Mindenhol csak zöld. A gazdi vajon nem lát?
– Hát itt mi történt? – kérdezte egy lánytól, aki egy másik kocsiból szállt ki. – Tegnap még színes volt minden.
– Elvirágzott volna ilyen rövid idő alatt? – kérdezte ő is meglepetten, aztán oda fordult hozzánk. – Sziasztok, én Réka vagyok! Örülök, hogy végre találkoztunk.
– Szia! Te tudsz valamit a lila tengerről, amiről a gazdi mesélt? Sehol se látjuk…
– Tenger nem is volt, csak nagyon szép virágok. Ahogy látom elkéstünk… pedig ott fotózkodtunk volna. De ha már eljöttünk idáig mit szólnátok, ha megpróbálnánk így is?
– Ez de jó lesz! – kiáltott fel Lara és szaladt volna a többiek után, ha a gazdi nem fogja vissza.
– Hohóó! Csak lassan! – mondta. – Majd meglátod, hogy milyen virgoncok tudnak lenni, amikor kint vagyunk a réten – súgta oda Rékának, de mindketten meghallottuk. Miért mond ilyet? Virgoncok? Rosszak??? Mi? Soha!
A tűző napon, és néha árnyékban pózoltunk, egyre másra újabb és újabb beállásokkal. Rólam hamar lekerült a póráz, de utánam Laráról is gyorsan eltűnt.
– Még hogy én rossz… na majd megmutatom – mondta.
Sorra csináltuk a feladatokat, szaladgáltunk, ültünk, feküdtünk, és még a gazdi ölébe is feküdtünk. A jutifalatok megállás nélkül záporoztak felénk, így nem igazán zavart minket a meleg.
Ezután jött számomra a legviccesebb. Ott maradtunk fekve, és tudtuk mi lesz a dolgunk. Szépen oda kellett volna szaladnunk a gazdihoz és leülni. Csak vártunk, mert jobbra balra lóbálta a finomságokat a szemünk előtt.
– Jó lesz, jöhettek.
Lara azonnal lehagyott. Sebesen szaladt, és rosszul számította ki a lépéseit. Olyan gyorsan ott termett a gazdinál, hogy nem tudott már megállni és hiába próbálta kikerülni az csak félig sikerült: helyette Rékának ment neki.
– Hát ez jól sikerült – mondta nevetve. – Nincs baj, hasra azért nem estem.
– Bocsiii – mondta Lara, és gyorsan dobott egy puszit Rékának.
A fotózás további része már baleset nélkül ment. Az én kedvenc részem az volt, amikor a növények között elbújtunk és úgy kukucskáltunk. Erről az otthoni bújócskák jutottak eszembe.
– Mit szólnátok, ha csinálnánk még egy olyan képet, ahol háttal vagyunk és oda leülünk? – kérdezte a gazdi.
– Muszáj? Én már nagyon fáradt vagyok… – válaszoltam.
– Azoknál a szép virágoknál? – kérdezte Lara, aki meg sem hallotta Lénát.
– Ez jó ötlet, gyerünk!
– Nem is figyelnek rám… – gondoltam. – Meglátják majd, mennyire elfáradtam.
Először le sem akartam ülni. Csak álltam és nézelődtem, hiába győzködtek, kitartó voltam. Most már persze minden szem rám szegeződött.
– Egy utolsó kis virsliért leülnél? – kérdezte Réka.
– Hmm… persze! Bármikor – válaszoltam.
Így már hamar készen voltunk, és miután elköszöntünk, bemásztunk a kocsiba, és rögtön álomba is merültünk. Az álomvilágban már az elkészült fotókat láttam. Csodásak lettek!
