Végre eljött a jó idő, és mi mást kívánhat egy kutyus, mint hogy kimehessen a rétre egy jót sétálni? Persze a sok szeretgetésen, jutifalaton, pihenésen, simogatáson és játékon kívül. Úgyhogy most rávettük Larával a gazdit, hogy sétáljunk egyet.
A sok szag teljesen lefoglalt minket, de én észrevettem, hogy egy gólya ment el felettünk, majd leszállt a réten. Tudtam, hogy Lara még nem látott közelről gólyát, ezért úgy döntöttem, hogy meglepem.
– Mit szólnátok, ha arra mennénk most tovább? – kérdeztem, de nem árultam még el a tervem.
– Akkor többet kell sétálni, nem fogtok elfáradni?
– Neeeem – válaszoltuk kórusban.
Ahogy közeledtünk Lara egyre izgatottabb lett, mintha megérezte volna, hogy valami vár rá. Egyre csak emelgette a fejét, leste a terepet. Végül észrevette a hatalmas, fekete-fehér madarat az út mellett a fűben.
– Látjátok ti is? – kérdezte – Menjünk oda, nézzük meg! Látjátok??? Hát el sem repül!
– Nem megyünk oda, csak egy kicsit közelebb. Ugye te sem szeretnéd megijeszteni szegény gólyát? – mondta a gazdi.
– Miért ijedne meg éppen tőlünk? Nálunk aranyosabb kutyus nincs is!
– Ez biztos, de így neki is jobb lesz.
Szomorúan, de elfogadtuk, amit a gazdi mondott. Egy kicsit azért persze győzködni kellett, hogy elinduljunk. Mielőtt gólyalábat oldott volna a madár, Lara még odakiáltott:
– Szia! – a gólya elengedte a füle mellett és csak sétálgatott tovább a fűben. Vajon mit kereshetett?
– Ha sietünk, még láthatjuk, amikor hazaér! Tudod, ott lakik a sarkon! – mondta Léna. Ennyi elég is volt, máris több kedve volt elindulni mindenkinek.
A gazdinak pedig korábban igaza volt. Tényleg sokkal többet kellett sétálni, és észre se vettük, de egyre fáradtabbak lettünk. Ezt persze nem vallhattuk be, így hát csak csendben szaglásztunk. Különös szagok, sőt, különös hangok értek el hozzánk. Egyre erőteljesebben.
– Muszáj megnéznem mi az!!! – mondta Lara és szinte új erőre kapott.
– Az csak egy ház. De vajon mi lehet ott? Te is érzed? – kérdeztem.
– Csak nyugi, mindjárt oda érünk!
Mikor a tanya ajtaja már szinte tappanccsal érinthető volt, hamar fény derült arra, hogy honnan jönnek a hangok és a szagok: birkák és kisbárányok sokasága várt minket a kerítés mögött.
Biztosan meghallották, hogy megérkeztünk, hiszen mindnyájan közel jöttek hozzánk.
– Sziasztok! – mondtuk.
– Sziaasztoook – bégték. – Sziaasztoook!
– Kijöttök sétálni velünk? – kérdeztem.
– Neeem, sokkal jobb itt bent nálunk – válaszolta az egyikük.
Kicsit megdöbbentünk, hogy nem szeretnének kijönni hozzánk. Ezért úgy döntöttünk Larával, hogy lenyűgözzük őket, és megmutatjuk nekik, hogy mi mindent tudunk! Trükk trükköt követett, a bárányok a kerítés lécei között szinte csak ámultak.
– Lara! Mit szólsz, ha bemutatjuk, hogy még számolni is tudunk? – kérdeztem. – Hadd lássák, hogy milyen okosak a kutyák.
– Nagyon jó ötlet! Kezdjük tőle!
– Egy, kettő, három … hat … – egyre jobban elálmosodtunk, és tízig sem jutottunk el a számolásban, és már feküdtünk is, Lara pedig mintha el is aludt volna.
Nem tudom meddig fekhettünk így, a kómából a jutistáskából kiszűrődő, ütemes és finom hang ébresztett. Lehet egy hang finom? Persze, hiszen tudtam, hogy miből jön! Jutalomfalat! Kinyitottuk a szemünk, és ugrottunk is a jussunkért.
– Szerintem ne számoljatok tovább – mondta a gazdi nevetve és kaptunk egy-egy virsli karikát. – Mit szólnátok, ha most már haza mennénk?
– Nagyon jó ötlet. Szedjük is a sátorfánkat!
