Lénáék hétköznapjai egyre szürkébbek. Alvás, kis játék, tanulás, alvás, evés, ivás, legelészés. Valami mégis hiányzott. Persze mindketten tudták, hogy mi. A mese. Korábban mindennap voltak mesék, amiket összebújva hallgattak. Először csak egyre kevesebb lett, és mielőtt észbe kaptak volna, teljesen eltűnt. A hiányát pedig nem lehet mással pótolni.
Eldöntötték, hogy egy sürgős tanácskozást tartanak, és összedugták a fejüket.
– Mitévők legyünk? – kérdezte Lara. – Ez így nem mehet tovább. Mese nélkül olyan unalmas már minden…
– Biztos valami baj történhetett. Induljunk el és keressük meg! Akár a föld alól is előkerítjük – válaszolta Léna.
– Nagyon jó ötlet! Induljunk máris!!!
Larának sose kellett kétszer mondani, hogy keljenek útra. Először a ház körül néztek körbe, de nem találtak semmit, ezért úgy döntöttek, hogy távolabb merészkednek. Elindultak a városba, ami nagyobb volt, mint gondolták volna.
– Szerinted itt találunk majd valamit? – kérdezte Lara.
– Nem hiszem. De nézzünk meg még pár utcát és a kerítéseken is lessünk be. – mondta Léna. – Hátha…
Lénának végül sajnos igaza lett, errefelé sem találtak semmit. Ha a városban nincs, akkor biztos a mezőn lehet. Ott mindig rejtőzik valami. Átkeltek pár úton, sőt még egy kis hídon is. Egyre távolodtak a város zajától. Végül egy vadregényes tájra jutottak, de most nem a mókázás miatt jöttek.
– Szerinted merre menjünk? – kérdezte Léna.
– Te is érzed ezt? Úúú, és azt?
– Lara, most sokkal fontosabb dolgunk van, mint a játék. Mást keresünk, emlékszel?
– Jó jó, tudom… igazad van. Szerintem induljunk el arra.
Kezdetben nagyon lelkesek voltak, biztosak voltak benne, hogy itt a természetben meglelik a mesét.
Elhagyták a sima terepet és a fák között kezdtek keresgélni, de nem találtak semmi tappanccsal foghatót. Egy magas kilátó állt az erdő szélén, és Lara úgy döntött, hogy felmászik, hátha megpillanthat valamit.
– Sajnos mesét nem látok, de ott elég sűrű a növényzet, sőt még egy hatalmas domb is van mellette. Érdemes lenne megnézni – mondta Lara, és olyan kecsesen ugrott le a kilátóról, hogy szinte már repült.
– Nézzük meg először a növények között, ott egyszerűbb elbújni. Aztán ha ott sem lesz, még mindig megnézhetjük a domb tetején.
Elindultak hát az ismeretlenbe. Mintha egy dzsungelbe jutottak volna. A napfény alig hatolt át a fák ágai között. A szinte fülig érő gaz mellett kidőlt fák is nehezítették az útjukat, de hőseink nem adták fel a keresést. Kitartóan haladtak, de a mesének továbbra sem találták semmi nyomát.
Nem maradt más, meg kellett mászniuk az előttük tornyosuló dombot. Még hogy domb? Ez már szinte egy hegy! Tappancs a tappancs után haladtak, egymást tolták felfelé a meredek részen, és végül felértek. Szinte a házukig elláttak, olyan magasan voltak. Sajnos használható jelet vagy szagot mégsem találtak.
– Itt sincs semmi… – mondta Léna. – Szerintem itt az ideje hazamenni.
– És mi lesz a mesével? Közel járhatunk már! – mondta Lara.
– Majd a gazditól kérünk segítséget. Ő biztos kitalál valamit.
Így kicsit bánatosan, de elindultak haza. A gazdi a kapuban várta a két kutyát.
– Háááát jó reggelt! Ti mégis merre jártatok?
– Próbáltuk megkeresni a mesét, de nem jártunk sikerrel… – válaszolta szomorkásan Léna. – Pedig még hegyet is másztunk!
– Mindenhol megnéztük, de már majdnem ránk esteledett. Van valami ötleted, hogy merre lehet? – kérdezte Lara.
– Én meg itt aggódtam értetek, hogy merre kószáltok… – mondta, de hamar megenyhült a szíve. – Gyertek be, és üljetek le. Én viszont találtam nektek valamit.
A ház melege fogadta őket, és a két kalandor helyet foglalt a szőnyegen, miközben a gazdi egy könyvet vett le a polcról és melléjük ült.
– Ez… ugye ez a mese??? – meglepetésükben felugrottak mindketten.
– Hol találtad? Mesélsz nekünk? Ugye jó hosszú lesz? – záporoztak a kérdések.
– Nem is akármilyen mese lesz. Egy kisfiúról szól, aki elvesztett egy nagyon fontos dolgot.
– De ugye megtalálja?
– Az csak a végén derül ki. – mondta és mosolygott. – De az biztos, hogy sose adta fel!
Miközben a gazdi olvasott, Lénáékhoz egyre közelebb kúszott a fáradtság. Először csak lefeküdtek, majd végül mindketten el is szundítottak. Pont, amikor a fiú visszaszerezte, ami a számára a legfontosabb.
