Léna élete blogbejegyzés

Út az ismeretlenbe III.

2024. június 29.

– Itt lesz majd a helyük. Így jó lesz? – mondta egy lány, és a fotel mellé mutatott. Itt kellene lefeküdnünk? Hiszen itt tényleg csak akkor férünk el, ha össze is bújunk.

– Próbáljuk meg. Léna, Lara! Fekszik! – mondta a gazdi, és hátra sétált.

– Mehetünk már? – olyan szorosan voltunk egymás mellett, hogy még jó, hogy a tappancsaink nem gubancoltuk össze.

– Nem látszanak, nem lesz jó. – mondta egy másik férfi. – Tudnak ülni is?

– Naná! – kiáltotta Lara és már fel is ült. A tappancsával majdnem a fülemre lépett, ezért én is gyorsan felültem. – Hékás! Vigyázz egy kicsit!

– Még most is csak a fejük teteje látszik. Valami kis szék esetleg van valakinél?

– Esetleg erre ráülhetnének. – és előkerült egy kis fényes, fekete láda. – Úgy már biztos jól mutatnának.

– Jó lesz, csak tegyünk még rá egy szőnyeget – mondta Marci. Mintha egy trónon ültünk volna: párnázott kis ülőhely, és úgy éreztem, hogy csak úgy tündökölünk a fényben.

Mielőtt azt hihettük, hogy akkor végeztünk is, bejöttek még ketten, és a mellettünk lévő fotelekbe leültek.

– Csak ülnötök kell és ott maradni. Ahogy gyakoroltuk – mondta a gazdi.

– Felvétel! – hangzott fel mögüle.

Csak a tűz ropogott a háttérben, a beszélgetések véget értek. Hát a fotelekből most biztos nem építünk várat. Kezdett unalmas lenni ez a sok ülés, ezért megpróbáltam kicsit feldobni a helyzetet.

– Szia, Léna vagyok! És téged hogy hívnak? – kérdeztem a mellettem ülőtől, és megnyaltam a tenyerét. Nem kaptam választ. Hát akkor megnézek mást is. Felkeltem, tettem egy lépést az ajtóhoz, mire Lara is azonnal jött utánam. – Hát te mindenhova követsz? – gondoltam magamban.

– Nem szabad! Maradjatok ott! – mondta a gazdi.

– Miért? Csak beszélgetnénk mi is egy kicsit.

– Majd a végén, jó? Most csak ülni kell még egy picit. Menni fog?

– Megpróbáljuk…

Innentől kezdve csak ültünk. Persze ugyanúgy unatkoztunk, de már tudtuk, hogy csak egy kicsit kell így lennünk.

– Felvétel! Forog a kamera, mindenki figyel! – Forogni bezzeg nem forgott semmi, de a gazdi megsúgta, hogy az a nagy valami, amit fényképezőgépnek néztem, az a kamera.

– Tudod, olyan, amivel otthon is videókat készítünk, csak ez sokkal nagyobb – ó hát persze… azért volt ennyire ismerős. Így már nem is volt annyira unalmas, és megpróbáltam csak abba nézni és úgy pózolni, ahogy a gazdinak szoktam. Szóltam Larának is, de őt Marci és a gazdi szemmel követése jobban lekötötte. Hát, ez az ő dolga, én szóltam!

– Ééés ennyi! – mondta a megszokott hang a kamera mögül. – Végeztünk, nagyon jó volt mindenki!

– Na látjátok, hogy ment! Nagyon ügyesek vagytok! – mondta a gazdi és már kaptunk is egy-egy jó nagy adag virslit. – Indulhatunk haza?

– Lassan igen, csak még van valami… ugye nem felejtetted el?

– Akkor meg lehet őket simogatni? – szólt közbe az ajtó mögötti tömegből valaki. Egy egész csoport várt minket.

– Hát persze. Most már nyugodtan.

Először legalább nyolcan vetették ránk magukat. Mi pedig rájuk! Puszit osztottunk, öleléseket kaptunk, pacsikat adtunk és mindenkivel egykettőre összebarátkoztunk. Lefelé menet a lépcsőn is sorra kaptuk a simiket. Nagyon büszke voltam magunkra, és a gazdiék is ránk. Ilyen egy tökéletes nap, tele kalanddal!