Léna élete blogbejegyzés

Út az ismeretlenbe II.

2024. június 22.

Követtük hát, némi kolbászka vagy virsli reményében, ha már az álomból úgy kirángatott. Így láttuk meg végül Marcit, ahogy kocsival megállt a ház előtt. Indultam, hogy köszönjek neki, de a kezdeti öröm nem tartott sokáig. A kinyíló hátsó ajtó mögött egy-egy rácsos doboz látványa fogadott. Mielőtt megszólalhattam volna, Larával már bent találtuk magunkat.

– Nem akarok menni sehova! Engedjetek ki! – mondtam és próbáltam kilökni az ajtót. Kevés sikerrel. A zár kattant.

– Juhú! Kocsikázunk! – mondta Lara. Hogy ő miért nem fél semmitől? Mindennek annyira örül… pedig most bezártak minket!

Marciék is beszálltak és beszéltek hozzánk, és Lara közelsége is hatott rám. Rájöttem, hogy ez az egész egyáltalán nem rossz. Sőt! Rögvest megnyugodtam én is, lefeküdtem és élveztem az utat. Így is kiláttam az ablakon, és nagyon izgalmas volt. Igazi hegyeket láttam! Igaz, ezek most nem kolbászból voltak, de ilyen hatalmasakat tényleg csak álmomban láttam!

A hegyek mögött végül egy város tűnt fel. És ahogy láttam, pont oda tartottunk! Óriási volt. Zsúfolt, autók, házak és emberek mindenhol. Az épületek egyre magasabbak lettek, némelyik az égig tört. Ez biztosan nem Kiskőrös.

– Hova jöttünk? – gondoltam magamban.

– Kiszállás! Nyújtóztassátok ki a tappancsaitokat – mondta a gazdi. Elmentünk sétálni, de Marci a másik irányba indult.

– Ő nem jön velünk? – kérdeztem.

– Valami dolga van, de nemsokára visszajön.

Megnéztük közben a környező utcákat. Beton mindenhol. Emberek sétáltak a járdán, vagy ültek a boltok előtt. Megszámlálhatatlan autó. – Hova kerültünk? – gondoltam magamban ismét. Viszont az a rengeteg új szag! Mindet meg szerettem volna szaglászni. Ez egy új világ! És csak a felfedezésre vár.

A felderítésnek viszont korán vége is szakadt. Marci visszatért, a kezében pedig mintha tartott volna valamit.

– Nézzétek, ezt nektek hoztam. Vegyétek fel! – mondta, és adott két új nyakörvet. Olyan barnák voltak, mint a bundám, de nagyon öregnek néztek ki.

– Biztos, hogy a miénk? Olyan … réginek tűnnek… – mondta Lara.

– Igen, ezekben fogtok szerepelni!

Szereplés? Hiszen azt nagyon szeretem! Tartottam is a nyakam, hogy felkerülhessen rám, és Lara is példát vett rólam. Ezekkel a régi, de nekünk mégis csak új nyakörvekkel indultunk ismét útra. Kihúztam magam, ahogy állítólag a sztárok teszik. Persze azért a szimatolásra is maradt időm.

– Látjátok azt a nagy épületet ott? – kérdezte a gazdi. – Az ott a Parlament!

– Szép – válaszoltuk, de fogalmunk sem volt róla, hogy mi az a Parlament.

– Nézzük meg egy kicsit közelebbről, ez tetszeni fog. – Elindultunk és a sok betonból egyszer csak ott találtuk magunkat egy nagy víz mellett. Ez vajon az lehet? Lehetetlen… így el is hessegettem a gondolatot. – Képzeljétek, ez a Duna – mondta a gazdi.

– A Duna? Itt? – megszólalni is alig tudtam. A gazdi mindig mondta, hogy ez milyen nagy folyó, de most már én is a saját szememmel láttam. Hatalmas.

– Gyertek, már várnak ránk! – szólt közbe Marci.

Teljesen el voltam varázsolva, de követtem a gazdit és bementünk az egyik nagyon magas házba. A plafont szinte nem is láttam. Szépen feldíszítve várt minket, és olyan sok ember dolgozott bent, mintha méhek lettek volna egy kaptárban. Mindenkinek tele volt a keze, a fejükön pedig vicces kis szerkentyűk lógtak.

– De aranyosak! Meg lehet őket simogatni? – kérdezték, és egyre többen gyűltek körénk. Larával már gyűjtöttük volna be az ingyen simiket és falatkákat.

– Majd csak később. A felvétel után – mondták Marciék.

Nagyon meglepődtünk. Még simogatást se kapunk?

– Ügyesek vagytok, gyertek – mondta a gazdi és megsimizett mindkettőnket. Biztosan gondolatolvasó!

Miután elhagytuk a simogatásra vágyókat, és megmásztunk vagy száz lépcsőfokot, eljutottunk egy sötét szobába. Itt rengeteg holmi fogadott minket, még lefeküdni is alig tudtunk az egyik doboz mellett. Doboz, doboz hátán, bútorok, és sötétség. Tökéletes terep egy újabb kis felfedezésre!

– Jöhettek is – jött egy hang a szomszédos szobából. Az ajtóból fény szűrődött ki.

– Léna, gyertek! – hát ennyit a felfedezésről. De majd a másik helyen megnézek mindent is!

Eddig azt hittem, hogy egy zsúfolt szobában voltunk. Most ahogy követtük a hangot, elképedve láttam, hogy itt még kevesebb a hely. De legalább világosabb. Tűz égett a kandallóban, füst gomolygott, és a szoba egyik végét gépek foglalták el.

– Valami hatalmas fényképezőgépek lehetnek? – gondoltam magamban, de meg sem mertem szólalni. Csak a gazdit követtük. Ám kiderült, hogy hamarosan megtudom, hogy mik is ezek.