Léna élete blogbejegyzés

Út az ismeretlenbe I.

2024. június 18.

Végre elérkezett a várva várt reggel. A gazdi kijött hozzánk, és ismét gyakoroltunk: feküdtünk. Csak feküdtünk és feküdtünk! Alig pár percet töltöttünk így, de nekem óráknak tűnt. Korgó pocakom hangja még a gazdihoz is elért.

– Nem volt elég a vacsora? – kérdezte, és láttam, hogy mosolyog közben.

– Az éppen elég volt, de olyan régen volt már… szinte nem is emlékszem – válaszoltam.

– Sokáig fekszünk még? Vagy valami más feladat is lesz? – kérdezte Lara.

– Most csak ennyi, ügyesek voltatok! – mondta a gazdi, és mindketten kaptunk egy-egy finomságot. – Mit szólnátok, ha elmennénk sétálni a rétre?

Válasz helyett mindketten felugrottunk és rohantunk a kerítéshez. Végre! Irány a mező! Kedvünkre szaladgálhatunk és szaglászhatunk.

– Ugye jól fogtok viselkedni? – kérdezte a gazdi, amikor elértük a nagy fát.

– Persze, persze, végig a közelben leszünk – válaszoltam. Lara persze alig bírt magával, de végül lekerült rólunk a póráz. Szabadság!

Lara hozta a formáját. Teljes sebességgel rohant egyik fűcsomótól a másikig. Egy pillanatra sem akart megállni, ugrált, szaladt, ugrált, szaladt. Én inkább a legfrissebb szagokat szerettem volna összegyűjteni, úgyhogy megfontoltan haladtam.

– Gyertek! – kiáltott a gazdi. Odarohantunk hozzá, megkaptuk a kis falatkánkat és ezután visszatérhettünk a megszokott sétához. Vagy éppen a rohanáshoz.

– Lara! Nem fáradtál még el? – kérdeztem tőle, mert a nyelve úgy lógott, hogy szinte a földet súrolta.

– Neeem! Azt még ott muszáj megnéznem! – kiabálta utánam, de olyan messzire eljutott már, hogy rá is hagytuk a gazdival. Vagy talán mégsem?

– Gyertek! – szólt megint, és a jutalmunk után leült mellénk. – Egy kicsit pihenünk, mit szóltok?

– De még olyan sok helyen nem voltam!!! Légyszi! – kérlelte Lara.

– Nekem jó így, úgyis meleg van már – mondtam.

– Na jó… de csak egy kicsit!

Itt még pihenés közben egy kicsit gyakoroltunk. A meleg viszont egyre közeledett, ezért inkább hazaindultunk.

Otthon azonnal kullogtam a házikómba, és ledőltem aludni.

– Csak egy percre csukom le a szemem! – mondtam, de félig már álomföldön jártam.

Egy csontszökőkútról és egy égig érő kolbászhegyről álmodtam. A fellegekben szaladgáltam, és annyit ettem, amennyi csak belém fért. Ez a kutyamennyország!

Az álom mégis egy pillanat alatt elillant.

– Mi történt? Hova tűnt az a sok finomság? – forgattam a fejem, de csak Larát és a gazdit láttam, aki a kezében tartotta a nyakörveket és a pórázokat.

– Csak álmodtál. De valami jó dolog vár rátok. Csatlakoztok?

– Induljunk! – kiáltotta Lara. Ő aztán soha nem fárad el?

– Már megint séta?? Alig értünk haza…

– Ez sokkal jobb lesz, gyertek.