Léna tudja, hogy a tavasz nemcsak sütögetést jelenti, hanem pancsolást is. Igaz, sose zavarta a hideg. Egy jó labradorhoz méltón, mindig beugrott volna a vízbe. A gazdi bezzeg sosem engedte, csak ha jó idő volt… de most végre eljött az ideje.
A hétvégi túra egy kocsikázással kezdődött. Amikor beültek, Léna még nem is sejtette, hogy hova mennek. Reggel még csöpögött az eső, és azóta is szürkék a felhők, de neki ez pont tökéletes. Ahogy nézelődött az ablakon, egyre több helyet ki tudott zárni. Biztos, hogy nem a tóhoz mennek, sőt, nem is a toronyhoz. Amikor elértek a földesútra már sejtette, hogy merre mehetnek. Köszönt az ismerős birkáknak és a teheneknek, akik vissza kiabáltak neki. Miután az ingoványt is elhagyták, megálltak a jó nagy mező kellős közepén.
– Még mindig két esélyes. – gondolta magában – A patak vagy a csatorna fele is el tudnánk menni. De vajon mégis melyik lesz a győztes?
Az egyiknél hatalmas tér, ahol kedvére szaladgálhat, a másiknál az erdő ölelésében sétálhatnak. Vonzotta mind a kettő, ezért a gazdira hagyta a választást.
– Mit szólnál egy kis futáshoz? – kérdezte a gazdi.
– Benne vagyok!
Ezzel a kérdés el is dőlt. Az úticél a csatorna volt.
Kattant a póráz, Léna pedig indult is. Megnézte a vadászlest, a nádast, szagolgatott, de mindig a gazdi közelében maradt.
Amikor elérték a csatornát, ő nem ugrott bele. Az út másik oldalán volt az egyik kedvenc helye: egy lápos rész. Azonnal futásnak eredt és méterekről beleugrott. Szinte repült a levegőben.
– Azért óvatosan, vigyázz a fadarabokkal!
– Persze, tudom! Nincs itt semmi – válaszolta Léna.
A gazdi várta, hogy a kutyus kiszórakozza magát és lassan tovább indult, Léna pedig követte. Azért üres tappanccsal nem mehet el, a csatornát is muszáj megnéznie, hátha talál magának valamit! A nádas szinte a teljes hosszában eltakarta a vizet. Ezért megkereste a nagy fát, ami mellett egy csapást már korábban kiszagolt. Ott le tud sétálni a vízhez.
– Tudom, csak óvatosan – mondta Léna, miközben a gazdira nézett.
– Bizony, ügyes vagy!
Még egyszer régen úgy gondolta, hogy úszik itt egyet. Ám meglepetésére ez egyből mély, és nem egy szimpla tó. Szerencsére még kiskutyus korában a gazdi megtanította úszni így gyorsan ki is evickélt.
Ahogy közeledett a vízhez, már látott is valamit a nádason túl. Megpillantott két horgászt a túlparton.
Nem is gondolta volna, hogy itt lehet horgászni. Így hát lentebb mászott a partra, és nézte a víz tükrét, hátha meglát ő is egy halat. Az orrával, majd a tappancsával is megbökte a vizet, de nem történt semmi. Egyik halacska sem kapta be a csalit.
– Merre vagytok? Csak köszönni szeretnék… – mondta Léna, de a sodrásban csak magát látta.
Még egy pillantást vetett a vízre, majd a horgászokra, aztán úgy döntött, hogy itt az ideje tovább mennie.
Alig haladtak pár lépést, Lénának máris valami felkeltette a figyelmét.
– Érzed? – kérdezte.
– Nem, semmit.
– Valami van az út szélén, szinte már hallom is! Megyek és megnézem! – kiáltott fel Léna.
Az orrát követve eljutott egy hatalmas halig. Majdnem olyan hosszú volt, mint Léna és látszódott rajta, hogy alig kap „levegőt”.
– Mi a baja szegénynek?
– A halak a vízben élnek, nem a fűben. Segítsünk neki! A gazdi és Léna közösen felemelték, és visszaengedték a csatornába. A hal kettőt csapott és még a vízből is kiugrott örömében.
– Megmentettetek! – kiáltott fel. – Már azt hittem, hogy sose jutok vissza.
– Szerencse, hogy erre jártunk, de már nem lesz gond. – válaszolta Léna.
– Nagyon köszönöm! Valamivel meg tudom nektek hálálni?
– Juuuj! Kívánhatok hármat?
– Ne viccelj, aranyhalnak nézek ki?
– Hát, nem igazán. De akkor mi lenne, ha mondjuk megmutatnád, hogy hol élsz és hogy hol vannak a legjobb búvóhelyek a csatornában?
– Ez már jobban hangzik. Ennyi izgalom viszont elég egy napra. Mit szólnál, ha legközelebb erre jártok, akkor teljesen körbe vezetlek? És ugye tudsz úszni?
– Naná, hogy tudok! A gazdi tanított! És az is igaz, hogy már mi is elég fáradtak vagyunk. Az jó lesz, ha a hétvégén eljövünk? – kérdezte Léna.
– Persze! De a családom már vár, muszáj indulnom! Sziasztok! – válaszolta a hal és már el is tűnt.
– Ez gyors volt. És még a nevét sem tudjuk. Hát… akkor irány haza és szombaton majd ismét eljövünk. Ugye???
