Végre elérkezett a nagy nap! Végre a gazdival elkocsikáztunk a Dunához. Az úton nem volt semmi izgalmas, Léna már el is bóbiskolt, amikor a kocsi lassulására felfigyelt.
– Ott vagyunk már?
– Igen, de ez most nem a szokásos séta lesz – válaszolta a gazdi.
– Miért? – kérdezte Léna és kinézett az ablakon. Mintha a vizet sokkal közelebbről látná… furcsálta, de ekkor még nem értette a dolgot.
– Most kicsit tovább kell mennünk, a régi helyre – mondta a gazdi.
Léna örült neki, mert eszébe jutottak az emlékek. A hely, ahol évekkel korábban látta, ahogy a vízből nőnek ki a fák. Miután megérkeztek és kiszálltak a kocsiból, Léna nagyon megdöbbent. Mindenhol víz volt körülöttük. Majdnem ellepte már az utat is. A mellettük lévő erdő víz alatt volt. Az út szélén és végén végig emberek álltak, és nézték a folyót, fényképezték és beszélgettek.
– Így hátul kell sétálnunk. Nem tudunk elmenni itt sem – mondta a gazdi.
– De mi történt a Dunával? Múltkor még ott volt lent.
– Áradás van. Ilyenkor megemelkedik a víz szintje. Ekkora áradást én is csak nagyon régen láttam már.
– Megnézzük mi is??? – kérdezte Léna.
– Meglátjuk. Itt most nem férünk el, látod, mindenki a vízre kíváncsi.
Így elindultak, de Léna ezt is nagyon élvezte, hiszen végig a fák között tudtak menni. Szagok, nyomok és csapások voltak mindenhol. Egy igazi kutya, egy labrador ennél sokkal többet nem is kívánhat! Esetleg egy kis vizet vagy ennivalót.
A fák sorát végül egy tisztás törte meg. Egy sávban teljesen hiányoztak.
– Menjünk el arra! – mondta Léna, és már át is vette a vezetést.
Pár tappancsemelés, egy kanyar és a sáv véget ért. Elérkeztek egy helyre, amit a gazdi töltésnek nevezett. Egészen addig felért a víz szintje, Léna nem is akart hinni a szemének.
Nézte, hogy hol is vannak pontosan, és észrevett pár ismerős fát. Bár azoknak is csak a tetejét, a többi része a víz alatt volt.
– Pár hete még ott sétáltunk lent, most az egész a víz alatt van… sosem mehetünk már arra? Mi lesz most???
– Nemsokára lentebb megy, nem marad így örökké – válaszolta a gazdit, és ezzel sikerült megnyugtatnia Lénát.
Miután megtudta, hogy nemsokára újra sétálhatnak ott is, elment a partra és szétnézett. Tudta, hogy itt több fa is volt, de a kisebbeket elnyelte a víz. Igazi labirintus lehet ott lent. Vicces lenne ezt kipróbálni!
A gazdi persze nem engedte…
– Pedig milyen jól tudok úszni! – gondolta magában, de már el is indultak visszafelé.
Séta közben nagy meglepetésre a gazdi a zsebéből egyszer csak elővarázsolt egy mandarint. Közösen megették az ínycsiklandó gyümölcsöt, és végül tele pocakkal, sok új élménnyel, és teljesen kifáradtan indultak haza.
