Végre reggel! Alig nyitottam ki a szemem és sorra kaptam a dugi jutalomfalatokat Mamától. Fél füllel azért figyeltem a lépcső hangjára is, hiszen az egyből elárulja, ha jön a gazdi! Most sem volt ez másképp és egy szempillantás alatt az ajtó előtt teremtem. Ugrásra készen!
Éppen betoppant, én máris felugrottam, végig puszilgattam, ő cserébe pedig jó szorosan magához ölelt. Nem indulhatott volna szebben a nap sem. Már csak a másik kedvenc reggeli elfoglaltságom volt hátra: irány gyakorolni!
Letettük a jutifalataim, és már készen is álltunk a feladatok sokaságára. Ugrabugra, lefekvés, kúszás… semmi sem akadály már egy ilyen ügyes kutyusnak, mint én!
– Hopp, hopp, hopp, hopp – négy egyszerű ugrás, de ez most nem esett annyira jól.
– Mehetsz – mondta a gazdi, én pedig lassan elsétáltam a jutalmamért. – Mi a baj? – kérdezte és tudta, hogy baj van. Sose szoktam csak úgy sétálni a falatokért.
– Nem tudom. Talán fáj a lábam… vagy talán a hasam… vagy esetleg mindkettő.
– Mutasd magad, gyere ide.
Lefeküdtem az oldalamra, hogy a gazdi megnézhessen. Ő mindig megtalálja a probléma okozóját. Most mégsem látott semmit.
– Nem tudom mi lehet. Ne erőltessük tovább, inkább menjünk a helyedre – mondta, és elindult összeszedni a megmaradt jutalomfalatokat.
– De nincs is baj!!! – kiáltottam és átfordultam a hátamon, jelezve, hogy tényleg minden rendben. – Aúúú! – majd rögtön utána felkiáltottam.
– Gyere, lepihenünk kicsit és jobb lesz – mondta és lassan elindultam utána.
A reggelimet még ennél is lassabban ettem meg. A falatok alig mentek le a torkomon.
– Na jó, menjünk vissza Mamáékhoz. Látom, hogy nem vagy jól – mondta. Szabadság! Felkaptam a fejem és már szaladtam is ki az ajtón. Kár volt. Csak pár labilépésig jutottam. Így inkább a sétánál maradtam, az ment, még ha lassan is.
Beértünk, én pedig egyből lefeküdtem a padlóra, a gazdi pedig sajnos elment a munkahelyre. Mégsem maradtam egyedül. Meghallottam papát, ahogy bejött, de már nem volt erőm felkelni. Csak a fejem emeltem fel, ő pedig ment is tovább a konyhába.
– Vuu – nyitódott a fiók. Csak fekszek. Mi van velem?!
– Csing, csing –egymásnak ütődött a villa és a kanál. Itt bizony reggeli készül. Lassan, minden erőmet összeszedve felültem. Máskor már Papa lába alatt lennék, hátha nekem is pottyan valami finom falat. Bezzeg most… Óvatosan felálltam, és odamentem hozzá, de azonnal vissza is feküdtem.
– Mi a baj kiskutya? – kérdezte – Tessék, ettől jobban leszel – adott egy falat szalonnát és megsimogatott.
A kedvemen sokat segített, de nem keltem már fel a szék mellől. Órákat aludtam így. Papa és Mama folyamatosan figyeltek rám, mindig jöttek és megnézték, hogy hogy vagyok. Hoztak enni, inni és mindig kaptam egy kis biztatást és sok-sok szeretetet ölelés, simogatás és egy kis bújás formájában.
A sok törődés megtette a hatását. Délutánra már sokkal jobban lettem. Úgy döntöttem, hogy meglepem a gazdit, és a helyemen várom meg. Nem telt bele sok időbe, mire végre hazaért.
– Léna!!!! Ugye jól vagy?? – kiáltott miközben felém szalad.
A nyakába ugrottam és megnyalogattam.
– Most már minden rendben van!
