Már azt hittem, hogy nem változik semmi… teltek a napok, a gazdival együtt töltöttük minden szabadidőnket, de Mamáék hiánya továbbra is érezhető volt. Az a sok játék, reggeli, vacsora, móka, kacagás, alvás és szabadság sem tudta teljesen eltüntetni.
Éjszaka. Mit csinálhat egy jó kutyus ilyenkor? Az ajtó előtt alszik! A lámpa hirtelen felvillanó fénye az ablakon át engem is teljesen bevilágított, de olyan mélyen aludtam, hogy észre sem vettem. A lépcsőn lassan közeledő lépések hangja is majdnem teljesen elkerült. A neszre csak egy kicsit jobban összegömbölyödtem. Az álmom végül a végéhez közeledett.
– Klikk – a kulcs mozdulása, és a zár semmivel sem összekeverhető kattanása már az én figyelmem sem kerülte el.
Azonnal felemeltem álmoskás fejem, a szemem félig csukva volt. Figyeltem az ajtó nyitódását. Most már láttam a kis ablakokból kiszűrődő fényt is, és a gazdi alakja formálódott ki. Álmodom még? Kijött hozzám. Ilyen későn.
– Te vagy az? – kérdeztem és megráztam magam, hogy biztosan ébren vagyok-e.
– Igen, ki más lenne? Nem szerettelek volna felébreszteni – válaszolta.
– Amúgy is fent voltam már! – mondtam, és már talpra is ugrottam.
Nem egyedül jött. Jobban mondva nem üres kézzel: egy nagy táskát húzott maga után.
– Nyugi, pihenj tovább nyugodtan – mondta, leült mellém és elkezdett simogatni.
– Miért keltél már fel? – kérdeztem és vissza feküdtem mellé.
– Mert nemsokára jönnek értem.
Biztos a fáradtság miatt, de erre nem fordítottam kellő figyelmet. Az álommanók újra kezdtek szaladgálni mellettem és játszani hívtak. A fejem egyre nehezebb lett és már nem bírtam tartani. Álomvilág hívott magához.
A gazdi felkelt mellőlem és visszament a házba. Álomvilág kapuját épphogy átléptem, ezért a halk lépések mégis visszahoztak a valóságba. Gyorsan feltápászkodtam és bekúsztam a szűk résen, mielőtt becsukódott volna az ajtó.
– Hát te nem aludtál vissza? – kérdezte és láttam, hogy mosolyt csaltam az arcára.
– Dehogy! Csak pihentettem a szemem egy kicsit – válaszoltam. – Jöttem segíteni.
Egy kisebb táskába pakolt már: víz és szendvics is került bele. A szendvics láttán már az éhség kezdett kerülgetni. Hiába van ilyen késő, egy falatot mindig lehet enni. De először a munka! A táska záródott, mi pedig elindultunk.
– Ha szeretnéd, hozhatod a csizmámat.
– Táncolni mész? Ilyenkor? – kérdeztem megdöbbenve.
– Majd igen – válaszolta. – Akkor hozod?
Felkaptam a szép feketére suvickolt csizmákat, amik ebben a korai időben is csillogtak. Kint újra leültünk a lépcsőre, sőt ledőltem egy kis simogatást várva.
– Nem szeretném, hogy elmenj.
– Nemsokára találkozunk, ígérem!
Csöndben maradtunk. Egyikünk sem szólalt meg, csak közelebb bújtam. Egy kocsi lámpájának a fénye űzte el a korai sötétséget: jöttek a gazdiért. Kivittünk mindent, de mielőtt elindult volna visszaszaladt hozzám.
– Hiányozni fogsz! Jó legyél! –mondta, és kaptam egy búcsú puszit.
Végül tényleg elment. A kapuban ültem és néztem a távolodó piros fényt. Újra egyedül maradtam. Vártam a délutánt, hogy együtt lehessünk.
A közös reggelink elmaradt. Helyette Anita, a gazdi testvére bukkant a kapuban. Kaptam tőle egy kevés tápot, így a korgó pocakom nyugalomra lelt. Egy ideig. Nem tudtunk még játszani sem, hiszen ő is sietett, és ismét csak egy kutyus volt az egész háznál.
Lassan eltelt az egész nap, és kavarogtak bennem az érzések. Szabad voltam, de teljesen egyedül. Az este megállíthatatlanul közeledett, de a gazdi még mindig nem jött haza. Mielőtt leszállt volna az éj, ismét Anita látogatott meg.
– Szia, Léna! Mit szólnál egy tál finomsághoz?
– Szia! Kettő is lehet? Már nagyon éhes vagyok! És hol van a gazdi? – kérdeztem.
– Pár napig nem jön haza, nagyon messzire ment el.
– Micsoda? Mi lesz velem? Ki fog velem játszani? Simogatni? Reggelizni? Vacsorázni? Sétálni? – kezdtem volna pánikolni, de Anita közbelépett.
– Nyugi, nyugi, nincs semmi baj, itt vagyok. Játszunk egy kicsit még vacsora előtt.
A játék jó ötlet volt, megnyugodtam és teljesen elterelte a figyelmem. Miután az egész tál ételem felfaltam, újdonsült jótevőm sem ment el. Lefeküdtünk a fűbe és mesélni kezdtünk a másiknak. Olyan jó volt egymás mellett.
– Jobb már, igaz? –kérdezte.
– Sokkal. Köszönöm!
– Szívesen. Most már nekem is el kell mennem, de nem leszel ám sokáig egyedül!
Ő is elment. Én ott maradtam a fűben és a magánnyal tappancsöltve elaludtunk, és vártuk a reggelt. Ami nem kicsi meglepetést hozott: hazajöttek Mamáék!
