Miután a gazdi bement a házba, újra egyedül maradtam. Már csak azért sem fogok visszaaludni, bármelyik pillanatban kijöhetnek hozzám. Arra vártam egész nap, hogy Papa, Mama vagy a gazdi foglalkozzon velem is. És most, mikor újra egyedül üldögéltem és csak várakoztam, beugrott végre, hogy mi tűnt el: Papa és Mama! Már több, mint egy napja nem láttam őket, és reggel sem találkoztam velük bent a házban. Hiányzott a reggeli ébresztés, a dugi jutalomfalatok, a gyengéd simogatások, és Papa dicsérő szavai. Hova lettek? Muszáj megkeresnem őket!
– Papa! Mama! – kiabáltam az ajtó előtt, de nem felelt senki. – Akkor majd én megtalálom őket – gondoltam.
A bezárt ajtó az utamat állta, így a kutatásom nem kezdhettem máshol, mint az udvarban. Az biztos, hogy a szőlőlugasban nincsenek, hiszen ott töltöttem az egész napomat. Körbejártam az udvart, töviről hegyire megnéztem mindent. A garázs mögött sem volt senki, a rózsáknál egy lelket sem láttam. Esetleg a levendulabokor mögött lennének? Mintha mozogna ott valami.
– Ti vagytok ott? Látlak ám Titeket! – szóltam, és már szaladtam is. Ahogy közelebb értem, két veréb szállt fel, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtak.
– Hékás, várjatok! Látjátok Papáékat onnan fentről? – kiabáltam utánuk, de nem válaszoltak. Biztos nem hallottak olyan magasból.
Így már csak egy helyen nem kerestem őket: a helyemen. Reméltem, hogy eddigre megtalálom őket, nem akartam oda menni. Mégsem volt más választásom. A szabadságom most nem annyira fontos. Kutyavágtában hátra mentem, és biztos voltam benne, hogy meglesznek. Teljes csend. Csak én vagyok az udvaron. És a vissza-vissza térő madarak.
– Akkor bent kell lenniük valahol – elindultam a bejárathoz, és csak arra vártam, hogy kinyíljon végre. Egy végtelenségnek tűnt az ácsorgás. – Mikor jön már valaki?
Hogy kicsit eltereljem a figyelmem, megszaglásztam és végig néztem a virágokat. Sárgák, zöldek, lilák és pirosak. Mama kertjében mindenféle színt megtalálunk. Pár növényt még én is segítettem elültetni, mikor még kiskutya voltam! De az már egy másik történet.
Végre kinyílt az ajtó, mögüle pedig a gazdi toppant ki.
– Szia, Léna! – mondta.
– Szia! – válaszoltam. Örültem neki, de most Mamáékat kell megtalálnom. Beszaladtam mellette és végre folytathattam a keresést.
– Hova ez a sietség? – kérdezte. A válla felett lesett, hogy mit csinálok, de nem állított meg. – Csak óvatosan, várj meg!
Minden egyes szobát, minden apró zugot átnéztem a házban, de senkit sem találtam. Teljes csend és nyugalom. Hova tűntek el?!
Visszamentem bejárathoz, hogy nyomokat keressek. Nem is kellett sokáig kutatnom. A lépcső mellett Papa fekete, és Mama fehér papucsa szőrén-szálán eltűnt. Pedig most nem én rejtettem el őket! Kiderítem mi történt!
Odaszaladtam a gazdihoz és szinte levegővétel nélkül soroltam a kérdéseimet.
– Hol vannak a papucsok? Hova tűnt mindenki? Hol van Papa és Mama? Miért vagyok kint teljesen egyedül? – még jöttek volna a kérdéseim, de a gazdi megállított.
– Nyugi, Léna! Nézzük egyesével. Mamáék elutaztak nyaralni, azért van minden így.
– Elutaztak? Mikor???
– A vasárnapi ebéd után, amikor pihentél.
– Az lehetetlen. Ott feküdtem a fűben, szinte ébren is voltam.
– Pedig melletted mentek el, de úgy aludtál, mint a bunda – mondta.
Nagyon megdöbbentem. Azt hittem, hogy éber voltam és minden neszre felkelek, mégis el tudtak menni mellettem. Miért nem keltettek fel és köszöntek el? Esetleg ezért mondta Mama, hogy legyek jó kutyus? Ezért kaptam azt a sok falatot az ebédre? A sok kis kockából teljesen összeállt a kép. Tényleg elmentek. Ha hívtak volna, velük tartottam volna nyaralni én is. Jó dolog lehet, habár nem tudom pontosan mi is az. Egyszer majd biztos, hogy elmegyek majd én is!
Papáék egyre jobban hiányoztak, főleg akkor, amikor egyedül voltam. Reméltem, hogy hamar visszajönnek! Legalább a gazdi itt maradt velem és együtt tudtuk tölteni a napokat. Látta, hogy egy kicsit magam alatt vagyok, ezért még több időt töltött velem. Ismét együtt locsoltunk, egy picit mindig játszottunk és a közös reggelik és munka után pedig megvacsoráztunk. Mindig az ajtó előtt alhattam. Nem is kívánhattam volna sokkal többet. Így telt a következő pár napunk, és azt hittem már nem változik semmi.
