A reggel eljött, de nem megszokott gyorsasággal. Csak a nyitódó ajtó dallamos hangjára keltem. Az egész éjszakát a küszöbön töltöttem.
– Jó reggelt kiskutyám! Jól aludtál? – kérdezte a gazdi.
– Igeeen – válaszoltam, és egy hatalmasat ásítottam.
– Akkor készen állsz a gyakorlásra?
– Már kezdhetjük is!
Leugrottam a fűre, hogy előkészüljünk: kipakoljuk a falatkáimat, bemelegítsünk és elvégezzünk mindet. Kicsit álmoskásan kezdtem neki, de hamar felébredtem, hiszen nemcsak a könnyűeket csináltuk, hanem az összes tanult feladaton is átrágtuk magunkat.
– Most már pihenhetünk, ugye? – kérdeztem a gazditól. – Nagyon meleg van már.
– Ezt még kapd el! – és dobott felém egy darab almát, amit a levegőben elkaptam.
A Nap erős sugarai felmelegítették a bundám, és a gyakorlás és az ugrálás után kezdtem kimerülni. Hiábavaló volt az a sok alvás. Valami viszont hiányzott a napomból. Nem jöttem még rá, hogy micsoda, de itt motoszkált a fejemben.
– Ügyes voltál – mondta a gazdi és elindult hátra.
Ekkor megvilágosodtam. A reggeli! Hát persze! Egy jó nagy tányér kutyaeledel és egy nagy tál finom, hűsítő víz. Nem is kellett nekem más. Hová is tehettem az eszem.
A reggelim után jöhetett a jól megérdemelt simogatásom és az ölelésem.
– Ha végeztél, akkor eszek én is valamit – mondta a gazdi, és elindult. A kapumat valamiért nem zárta be. Ez biztos csak egy csel, de nem dőltem be neki. Megálltam a bejáratnál és lefeküdtem.
– Valamit nem felejtettél el? – szóltam utána.
Megfordult és mosolygott.
– Most kijöhetsz, ha szeretnél.
Micsoda? Jól hallottam? Nem is vártam tovább, a szabadság érzése úgy hívogatott. Fel-alá szaladgáltam és hemperegtem a fűben, a gazdi körül ugráltam és játszani hívtam. Egy kicsi mókázásra rá is tudtam venni, mielőtt bement volna. Sőt. Maga után hívott a házba. Ez már teljesen hihetetlen. Valahogy még a forróságról is elfeledkeztem.
Bent azonnal a finom falatok fő lelőhelyére szaladtam: a konyhába. Üres asztal, üres székek és teljes csend fogadott. Itt valami nem stimmel. A gazdi is lassan utolért, és a hűtőből elővett egy nagy szelet görögdinnyét.
– Egy falat a jó kutyusnak, egy falat nekem.
Hűsítő desszertnek nem is választhattam volna jobbat. Hiába volt nagy a szelet, ketten gyorsan megettük.
– Várj meg itt, mindjárt jövök – mondta a gazdi, és elment átöltözni.
– Így lesz! – válaszoltam, és ledőltem, hogy pihenjek egy kicsit.
Teljes csend. Még a légy zümmögését is meghallottam volna, de semmi. Csend. Nálunk lehet ilyen?
Mikor a gazdi visszaért, megpróbált kiterelni a házból. Nekem ehhez nem volt sok kedvem.
– Gyerünk, Léna. Sietnem kell – mondta.
– Hova kell menned már megint?
– Dolgozni, de te is tudod.
– Megvárhatlak itt bent is. – mondtam neki, és a lehető legszomorúbb fejet vágtam hozzá.
– Ebben biztos vagyok – mondta mosolyogva –, de szerintem kint most jobb helyed lesz.
Lógó orral kimentem és néztem, ahogy a gazdi távolodik. A kapu becsukódott. Rólam elfeledkezett volna? Nekem nem úgy tűnt. Mi lehetett a baj? Úgy döntöttem, hogy inkább elbújok egy kicsit: a szőlőlugast néztem ki magamnak. Ki kellett használnom az alkalmat, amíg szabad vagyok. Ki tudja, lehet, hogy neki is feltűnik és visszajön.
Miután letáboroztam a fürtök között, csak feküdtem a homokban és néztem a madarakat és a pillangókat. Ha megéheznék, a szőlő csak egy tappancsnyújtásra van.
Végül addig itt maradtam, amíg a gazdi hazajött. Csak pár fürt szőlőt szakítottam le, senki se veszi majd észre. Amikor hallottam, hogy befordul a ház elé, gyorsan kiszaladtam, hogy ne legyen feltűnő. Üdvözöltem, pacsiztunk egyet, és bement a házba. Én mégis kint maradhattam. Itt valami továbbra sem stimmelt. De vajon mi lehetett az?
