Unalmas hétköznapok jönnek és mennek, a forróság sajnos állandó. Alig tudom elviselni. A gazdi többször kijön és megfürdet, hogy jobban érezzem magam. Már a szokásos hajnali sétára sem tudtunk menni, olyan meleg van. Maradt a gyakorlatozás, de abból is csak a könnyebb részek. Az élet lelassult. Gondoltam én.
Vasárnap. Szeretem a vasárnapot, hiszen este is kint alhatok az ajtó mellett, reggel pedig sokáig a gazdiékkal lehetek. Ennél már csak az ebéd lehet jobb. Ilyenkor mindig együtt van a család, és én sem maradhatok kint.
– Ebéd! – szólt Mama, én pedig szaladtam, ahogy tudtam.
Végre dél. Ennél többet most nem is kívánhatnék. Az asztalt körbe ülték, én pedig vártam a falatokat. Répa, répa után jött, néha egy kevés tészta. Szeretem mind, de már csak egy valamire várok: hús!
– Léna, keresd! – mondta Mama.
– Hol? Megyek! – kiáltottam fel.
Biztosan megesett rajtam a szíve. Azonnal keresésre indultam, az orrom pedig hamar a célhoz vezetett. Az asztallába mellett találtam meg egy darab húst.
– Megvagy! – úgy vetettem rá magam, mintha egy hete nem ettem volna semmit. Isteni! Mama egymás után tette le nekem a húsdarabokat. Meglepő. Sosem adott ennyit. – Mi történt vele? – gondoltam.
A következő ínyenc falat után nem is gondolkodtam ezen tovább. Már nem sok ennivaló fért volna belém.
– Léna, gyere egy kicsit közelebb! – szólt Mama.
– Mit szeretnél? – kérdeztem.
– Meglátod.
Megálltam a lába mellett és megölelgetett.
– Nagyon jó kutyus legyél – mondta. Közben pedig még Papa is megsimogatott.
– Jó szoktam lenni – válaszoltam, egy kicsit értetlenül.
Ebéd után mindent elpakoltunk és egy kis pihenés következett. Jóllakottan bent, a hideg kövön szerettem volna lefeküdni. Papa viszont máshogy gondolta.
– Léna, gyerünk ki – mondta, és már nyitotta is az ajtót.
Teli hassal nem volt kedvem vitába szállni vele, így lassan kisétáltam. A pocakom mintha megnőtt volna. Vagy csak képzelődtem? Lefeküdtem a fűbe, és rögtön álomba merültem.
Nemsokára fürdés. Próbáltam éber maradni. Hallottam, ahogy a szomszéd fiúk játszanak. Ők is locsolták egymást. Nem is bírtam tovább pihenni, és az ajtó mellé ültem. Bámultam befelé és vártam a gazdit.
– Gazdi! – halkan szólongattam.
Vártam és vártam, de az idő egyre csak telt. Mikor megjelent, már a Nap is kezdett nyugovóra térni.
– Szia, Léna! Meglocsolod velem a füvet? – kérdezte.
– Azt mindig Mamával szoktam.
– Most velem tudod, ha szeretnéd.
A víz gondolata magával ragadt. Vele mentem, hogy segítsek vagy legalább játszak egy kicsit. Megállás nélkül üldöztem a vízsugarat. Amikor utolértem, akkor megpróbáltam meginni az egészet. Persze csurom vizes lettem, de ebben a nagy melegben nem számít. Úgyis olyan gyorsan megszáradok. Legalább egy kicsit felfrissültem.
A mókázás után megkaptam a vacsorámat is. Vizesen, és ismét jóllakottan csatangoltam a kertben. Megnéztem az almafákat, a szőlőt, a barackot, de még a helyem felé is elkanyarodtam. Teltek az órák, de senki sem jött, hogy a házamba kísérjen.
– Léna! – kiáltott a gazdi.
Éppen a kerítés mellett jártam, rögtön odaszaladtam hozzá és lefeküdtem.
– Nagyon fáradt vagyok. Muszáj hátra mennem? – kérdeztem.
– Meglátjuk.
Leült mellém, simogatott egy darabig, majd mielőtt elaludtam volna adott egy jóéjt puszit, és bement. Rögtön álomba merültem, ott, az ajtó mellett.
Ekkor még nem sejtettem semmit.
