Hol is kezdődhetne a kalandunk, mint a réten. Ha nem tudnám, hogy nyár közepe van, azt hinném, hogy beköszöntött az ősz. Örülök neki, hiszen újra tudunk sétálni. Most is egy hosszabb útra indultunk, hiszen elkerült a forróság. A szél egyre erősebben fújt, a felhők pedig eltakarták a Nap sugarait. Igazi, Lénának való idő!
– Gyorsabban! – szóltam a gazdinak.
– Csak nyugodtan, Léna. Nem kell húznod – válaszolta.
Próbáltam lassítani. Nem sikerült. Kutyatempóban szagoltam meg mindent, sehol sem maradtam egy lélegzetvételnél többet. Csak egy valamire vágytam igazán. Csak azt vártam, hogy elérjük a nagy fát. Szabadság. Szaladhatok, szaglászhatok, a szél pedig borzolhatja a bundám és repítheti a fülem.
– Ügyes voltam, ugye? Levehetjük már a pórázt?? Indulhatok??? – soroztam meg a kérdéseimmel a gazdit.
– Igen, igen és igen – Ülve hallgattam a válaszokat, és az utolsónál megkaptam a jól megérdemelt falatkámat. – Továbbra is ilyen ügyes kutyus legyél, mehetsz.
Azonnal elindultam, egyenest a nagyvilágba. Nem jutottam messzire.
– Miaúúú – egy kétségbeesett macska hangja törte meg a csendet. Egyenesen a hátam mögül.
Először nem figyeltünk rá, és folytattuk a sétánkat. Mintha még hangosabban hallottuk volna, hiába távolodtunk.
– Miaúúú, miaúúú…
– Léna, gyere, megnézzük honnan jön a hang.
– Nee! Még csak most indultam el, annyi minden van még itt. Kérlek!
– Mindjárt tovább megyünk.
Lehorgaszott fejjel visszamentem a gazdihoz, és a póráz már kattant is. Ó, szabadság. Hová lettél? Így visszafordultunk oda, ahonnan jöttünk.
– Miaú, miaú, miaúúú – most már tényleg egyre hangosabban hallottuk és már tudtuk, hogy valami nincs rendben vele.
A fánál a gazdi körbe nézett, de semmi se látott.
– Majd én megnézem – mondtam.
Semmi. Búza, fű és gaz. És egy pillanatnyi csend. A következő nyávogás elárulta a cica rejtekhelyét. Felnéztünk mind a ketten és ekkor megláttuk. A fa tetején. Az ágak között ült egy kismacska. Bánatosan nézett ránk és látszott rajta, hogy bajban van.
– Te is látod? – kérdezte a gazdi.
– Igen. Hogy ment oda fel? Hogy fog onnan lejönni?
Egy ideig csak egymást néztük. A cica nem szólt hozzánk, csak tovább nyávogott. Majd ágról ágra mászott lefelé, amikor egyszer csak levetette magát a földre. Rögtön mellénk. Annyira meglepődtünk, hogy hátráltunk is a gazdival. Már hallottam, hogy a macskák mindig a lábukra esnek, de ezt most közelről láthattam. Nagyon magasról ugrott, mégis sima volt a landolása.
– Ugye nincs semmi baja? – szaladtam volna megnézni és megszaglászni a jövevényt, de a gazdi nem engedte. Megfogott és visszahúzott.
– Ne menj oda.
A cica viszont kitartó volt. A nyávogások közben odalopakodott hozzánk. Végre én is megszaglászhattam. Rögtön megéreztem rajta, hogy mennyire fél. Teljesen egyedül volt itt, a nagy vadonban. Nem neki való hely. Megsajnáltam. Biztos megérezte rajtam, hiszen egyre közelebb jött, és hozzám dörgölőzött. Egy cica. Egy kutyához. Ki gondolta volna…
– Nézd, milyen aranyos! – mondtam.
– Igen, de menjünk tovább. Biztos valahol itt van az anyukája.
– Egyedül van, ne hagyjuk itt!
Mégis elindultunk. A póráz nem került le rólam, de hátra-hátra pillantottam. Csak egy rövid kört mentünk, mégis nagyon hosszúnak tűnt. A kismacska nem adta fel. A gazdi lába alatt szaladgált vagy utánam jött. Végig nyávogott. Amikor visszaértünk a fához, azt vártuk, hogy visszamászik rá. Szomorú szemével nézett minket, de nem mozdult.
– Hol vannak a gazdáid? – kérdezte Géza.
– Miaúú.
Megesett rajta a szívünk. Nem hagyhattuk egyedül.
– Gyere velünk, otthon kapsz enni és inni.
A gazdi felvette a kezébe és így indultunk haza. Kicsit irigykedtem, engem miért nem visz így? A nyávogást felváltotta egy új hang. Dorombolás. A gazdi legalábbis így hívta. Megállás nélkül dorombolt az ölében, amíg hazaértünk. Látszólag megnyugodott és összegömbölyödött. Otthon letette a gazdi és hozott neki cicafalatokat.
– Vaú – próbáltam dorombolni én is, de csak kicsi ugatásokra futotta.
Szerencsére nem hallotta senki. Inkább odamentem a kiscicához, hogy játszunk. A fűben szaladgáltunk, kergettük egymást, megmutattam neki, hogy melyik fűszálat eheti meg, és melyiket ne.
Pihenés közben megpróbáltam kicsit kifaggatni, de egyszer sem szólalt meg. Lefeküdtünk egymás mellé és csak bámultuk az eget.
– Tetszik a Füge név? – kérdeztem tőle, de nem vártam választ.
– Igen – félénken szólalt meg, először ismertségünk óta.
Azóta sem sokat beszélt, de egyre jobban éreztük magunkat. Nem gondoltam, hogy egy kutya és egy cica barátságot köthet egymással. Eddig.
