Napokig nem mentünk sehova. A meleg teljesen leszívta minden erőmet. Reggelente csak egy picit játszottunk vagy pár feladatot gyakoroltunk. Utána a helyemen pihentem vagy a házban lefeküdtem a hideg kőre.
Most, hogy végre egy kicsit lehűlt a levegő és még a szél is lengedezik, újra útra kelhettünk a gazdival. A réten sétáltunk, mint mindig. Hamar rájöttem, hogy ez a meleg és a pár napos kihagyás miatt még gyorsabban megéhezek még itt kint is. Csak lassan követtem a gazdit és a füvet legeltem.
– Léna, nem tehén vagy, gyerünk tovább – kérdően nézett rám. – Mozgás! Sétálni jöttünk.
Annyiszor ismételgette ezt, de már válaszra sem méltattam.
– Szedd a tappancsod, ne álljunk meg minden fűcsomónál! – mondta.
– Megyek… – válaszoltam a sokadik noszogatására.
– Elfáradtál? Haza menjünk?
– Jól van, jövök már.
Nem tudom miért zavarta ez ennyire, alig ettem egy keveset. Az üres pocakomnak már ez is jót tett. Persze a sok jutifalat, amit még kapni fogok! Csak dobná már őket. Falatok híján még az utolsó fűszálon rágódtam, amikor valami megszólalt mellettem. Felkaptam a fejem, nem volt ismerős ez a hang.
– Ez micsoda? – kérdeztem a gazditól.
– A ciripelés? Egy tücsök.
– És hol van???
– Valahol a fűben, ahol rágcsáltál is.
Úgy döntöttem, hogy megkeresem. Gyorsan szétnéztem, de nem láttam sehol. A ciripelés még mindig nem maradt abba. Valahol itt van mellettem.
– Hol vagy már? – kérdeztem magamban, és elgondolkodtam, hogy hogyan is találhatnám meg.
Megálltam. Szaglászok. A fűnél csak a korábbi vendégeket éreztem. Nyuszi, őzike, fácán, kutyák, de mást nem érzek. Még közelebb hajoltam, hogy jobban átnézhessem a földet.
– Itt van! – kiáltottam fel.
Végre megpillantottam. Olyan zöldes és barnás színű, mint mellette a fű, teljesen beleolvadt. Nem csodálom, hogy csak most találtam meg. Alig lehetett látni, de megvan! Ahogy szóltam a gazdinak, a szöcske máris elugrott. Egészen a következő fűcsomóig.
– Ezt láttad? Milyen nagyot tud ugrani!
– Próbáld meg te is, otthon is mindig ugrálsz – válaszolta a gazdi.
Ez nem is rossz ötlet. Biztosan szeret fogócskázni. Csak neki ehhez nem futni kell. Akkor játszunk így!
– Felkészülni … – lehajoltam. – Vigyázz… – összementem, mint egy rugó. – Rajt! – és hopp, már ugrottam is a szöcske után. Pontosan oda, ahova előzőleg ő is ment.
Úgy gondoltam, hogy nekem egyszerűbb dolgom van hiszen sokkal nagyobb vagyok. Egy pillanat alatt ott termettem mellette. Megpróbáltam elkapni, de ahogy talajt értem, már tovább is állt. Nagyon gyors!
– Talán mégsem előny, hogy ennyivel nagyobb vagyok? – de nem is gondolkodtam tovább, ismét utána eredtem.
– Cirip, cirip.
– Cirip, cirip – Mintha hívna, hogy kapjam már el.
Megacéloztam a lábaim és a reflexem. Engem nem fog lehagyni egy ilyen pici állat! Fűcsomó fűcsomót követett, ugrás után ugrás. Kisebb-nagyobb távolságokat szeltünk át. Minden alkalommal követtem, de mindig eliszkolt a tappancsaim közül. Egyszerűen nem akart fáradni. Bezzeg én… Ennyi ugrálástól. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig. Taktikát kellett váltanom.
– Inkább szaladok, így biztos elkapom! – mondtam a gazdinak.
– Hajrá! Én neked szurkolok! – válaszolta nevetve a gazdi.
Rohantam, ahogy a lábam bírta. A szöcske továbbra sem fáradt. Hiába szaladok, mégis kicsusszant a karmaimból.
Megpróbáltam még párszor, hátha elkapom, de rá kellett jönnöm, hogy semmi esélyem. Hallottam, hogy a gazdi nevet a háttérben. Tetszett neki, ahogy játszunk, és nem tudtam elkapni a szöcskét.
– Gyerünk, Léna! Ne add fel! Nemsokára elkapod! – biztatott.
Próbáltam, és próbáltam, de a végén már a szemem elől is eltévesztettem a célt. Elfáradtam, és visszamentem a gazdihoz. Inkább egy kis almát szerettem volna már csak enni.
– Cirip, cirip – majd legközelebb, újult erővel vágok neki ismét a fogócskának!
