Nyár. Mi jut erről eszébe egy kutyusnak? Meleg, fagyi, strandolás, autókázás, sok kirándulás, még több pihenés. Én is csak ezekre gondoltam. Eddig.
A megszokott, nyugodt sétánkat tesszük a réten. Ma éppen este indulunk útnak, nem hajnalok hajnalán, és végre nincs olyan kutyameleg.
– Ugye ma a hosszabb útvonalon megyünk? – kérdezem a gazditól.
– Biztos vagy benne? Nem leszel fáradt?
– Igen, légyszi menjünk arra! – kérleltem.
– Na jó… Akkor induljunk.
Annyira megörültem, rögtön elkezdtem önfeledten szaladgálni. Egyik fához megyek a másik után. Meg sem állok, szaglászok és vissza-visszasétálok a gazdihoz a mindig jól megérdemelt jutalmamért.
– Kérek egy falatot! – mondom a gazdinak.
– Az előbb kaptál, most még nincsen – válaszolja.
– De nézd milyen ügyes vagyok! – berohanok a bokrok közé, majd vissza hozzá.
– Tényleg nagyon ügyes vagy! – felnevet, és felém dob egy szem tápot. Sajnos nem almát hozott magával, de ez is valahogy megteszi.
Szeretem ezt az utat. Mindig valami újdonságot rejt számomra. Rengeteg fa, bokor, ösvény és mind telis-tele van illattokkal. Csak rám várnak. Az orrom visz előre, mindent meg kell, hogy szaglásszak.
Zzzzzzz – valami elszállt mellettem. Különösebben nem izgat, az illatok most jobban érdekelnek.
Zzzzzzz – nem akarja feladni, ismét itt van. Próbálok tudomást sem venni róla. De már több irányból is hallom.
Éles hangok törik meg a zümmögést. A gazdi tapsol? Rápillantok, de itt nem tapsvihar van. Valami más. Szúnyogok. Ezeket próbálja lecsapkodni. Megtámadta egy csapat vérszívó. A kezén, a lábán, a fején, mindenhol próbálkoznak. A gazdi nincs egyedül a bajban, nekem is jut belőle. Egyre többen rohamoznak már engem is.
– Szedjük a lábunkat! – mondja a gazdi.
– De én szaglászni szeretnék még! – válaszolom.
– Gyerünk, gyerünk! Nem állhatunk meg. Szétcsípnek minket!
Nincs választásom, az illatoknak egy kicsit várniuk kell. Sietősen sétálunk, közben a gazdi végig hadonászik. Szerencsére nem sokáig üldöznek a szúnyogok. Látták, hogy semmi esélyük ellenünk.
– Jólvan, most már lassíthatunk – mondom a gazdinak.
– Talán lehagytuk őket. Kicsit kifújhatjuk magunkat.
Pihenni? Most? Mikor végre megint szaglászhatok?? – Te csak állj meg, én körbenézek még arra is – válaszolom.
– Ahogy akarod, de ne menj messzire. Kicsit leülünk és indulunk haza.
Nem nagyon távolodok el tőle, a füvet rágcsálom, szaglászok és figyelek. Túl sokáig nem tartott ez az idilli állapot, hamar kipihente magát a gazdi.
– Léna, gyere, megyünk – lerázta magáról a füvet és már szedtük is a lábunkat.
Alig indulunk el, az a zümmögés megint eléri a fülemet. Most viszont már sokkal hangosabb. Mintha többen lennének. Egy szaglászás és egy falat fű között felnézek a zaj irányába.
– Te is látod azt a fekete felhőt ott a fáknál? – kérdezem a gazdit. Egyszerre elkezd mozogni a felhő, sőt, felénk közelít. Hogy kerül egyáltalán a földre egy felhő? Nagyon gyorsan jön.
– Szúnyogok! – kiált fel a gazdi.
Már megint a szúnyogok. Annyian vannak, alig hallok tőlük mást. Próbálom őket elkapni, de ahogy egyet levadászok, másik három repül a helyébe. Esélytelen. A gazdi is csatlakozik a küzdelemhez, egymásról próbáljuk leszedni a vérszívókat. Nem sok esélyünk van. Megszámolni sem tudom, hogy mennyit elkaptunk már, de a felhő mérete talán még nőtt is. Nem tehetünk mást, meghátrálunk. Pontosabban szaladunk.
– Siessünk a napra, oda már nem jönnek utánunk! – kiáltja a gazdi.
Hasznos dolog a futás. A támadók tényleg megállnak az árnyékban, nem követnek már minket.
– Gyere, üljünk le egy picit – mondja a gazdi. Nem ellenkezem, ez most jó ötlet tőle.
Leülünk homokba és megnyalogatjuk a sebeinket. Csípések a lábacskámon, a fejemen, az arcomon és a fülemen. A gazdi sem járt jobban, a lába úgy néz ki, mintha piros festék pöttyök lennének rajta.
A nyárról most már nem csak a jó dolgok, de a szúnyogok is egyből az eszembe jutnak.