Már egyre később sötétedik és melegebb is van. Az eső ma éppen nem esik, de eddig mintha csak játszott volna velünk. Ahogy elindultunk sétálni, azonnal zuhogni kezdett. Engem nem zavart, a bundám megvéd, és amúgy is meleg volt, de a gazdi ilyenkor mindig visszafordult. Mentem vele én is, nehogy egyedül érezze magát. És még a póráz miatt is.
Ma végre a szokásos séta a réten. Nem esik. Szabadon szaladgálhatok, újra a zöldellő és sűrű búzamezők labirintusában találhatom magam. Ilyenkor úgy ugrálok, mint egy delfin, ma sincs ez másként. Jó ideig észre se veszem, hogy milyen messzire jutottunk el, de a fülem és az orrom még a szememnél is jobb. Ismerős illatok és hangok. Kiugrom a rengetegből és látom, hogy közeledünk régi barátainkhoz, a lovakhoz. A kerítés mellett elsétálunk, és csak messziről látom a többieket.
– Sziasztok! – kiabálok nekik, de meg sem hallják.
A kerítést kezdjük el követni. Erre még sosem jártunk.
– Ma másfelé megyünk – mondja a gazdi.
– Hová? – kérdezem.
– Az ívekhez.
A kerítés után csak egy hatalmas oszlopot és egy kő építményt látok. A rengeteg új szag és illat teljesen leköt. Nem győzöm az orrom követni, minden újdonságot szeretnék megismerni! Minden fűcsomó, bokor és fa újabb és újabb nyom az ismeretlenbe.
– Mindjárt itt is vagyunk – szól a gazdi, én pedig a fűtől nem látok semmit. Ilyen magasra nőtt, ez biztos, hogy fű? A gazdi lábát követem, most így tudok haladni. Ahogy átgázolunk, egyre kisebb lesz a fű, és amikor végre elérjük ezeket az íveket, már az én tappancsom is alig érik el. Bezzeg ez az óriási valami. A gazdinál is sokkal nagyobb.
– Látod az alakját? Félkör alakú és szép ívelt, pocakos – mondja.
– Akkor ezért ez a neve?
– Igen. Itt mindenki így hívja. És, fel szeretnél rá mászni? – kérdezi.
Jobban megnézem magamnak, és látom, hogy tele van festve mindenféle mintával. Lakik itt valaki? Vagy miért van egyáltalán itt?
Csillogást látok a gazdi szemében, biztos nagyon fel akar menni. A csóváló farkincám és az előre ülő fülem lebuktatott és a gazdi már rohan is. Sok választásom nekem sincs, megyek utána. Még nem másztam hegyet, de biztosan ilyen érzés lehet. Tappancs a tappancs után, erőlködés és fáradtság. És még nincs vége. Van még mellettünk egy magasabb rész, ahova fel lehet menni.
– Ugye nem kell még oda is felmennem? – kérdezem.
– Hidd el megéri, gyere utánam, ugorj fel – mondja a gazdi.
– Nagyon magasan van!
– Menni fog, nézd csak, itt egy falat alma. Ha feljössz, a tiéd.
Minden maradék erőmet összeszedtem, és helyből felmentem. Nem is volt nehéz, ugrottam én már nagyobbat és magasabbat is!
Ahogy szétnézek, az egész rétet belátom. A körbekerített torony, a búzamezők, a fák, a házak, távolban az ismerős lovak. A gazdinak igaza volt, ez gyönyörű. Pihenünk, beszélgetünk és gyönyörködünk a tájban. Jobban megvizsgálóm a rajzokat is, de semmit sem ismerek fel belőlük. Írások és valamilyen figurák lehetnek.
Miután megnéztem magamnak mindent, és ki is pihentem magam, úgy döntöttem, hogy hazamehetünk. Örökre mégsem maradhatunk itt. Lefelé sokkal veszélyesebbnek tűnik ez az ugrás. A gazdi már lent vár. Utána kellene mennem, csak úgy lelépni, mint ő. Semmi nehéz nincs ebben. Becsukom a szemem, elszámolok háromig és nekiiramodok. Elrugaszkodom és szelem a levegőt. Szállok. Mint egy madár. Az idő teljesen lelassul. A szellő finoman simogatja a bundám és az arcom, a fülem csak úgy lobog, a tappancsaim pedig előre tartom. Semmi sem állíthat meg! Csak a föld. A szemem végig csukva tartom. Valami megérinteti a pocakom. Sőt, még egyszer. Kinyitom a szemem, és látom, hogy sehova sem indultam még el, csak elképzeltem az egészet. A gazdi odalépett hozzám, megfog és levesz.
– Ennyit a sok bátorságról? – tűnődök magamban. – Na még mit nem! – és a nehezen összegyűjtött erőmmel szaladok is előre. Teljesen egyedül lementem az ívek oldaláról. Amikor leértem, visszanézek, de a gazdi lába földbegyökerezett.
– Mire vársz? – kérdezem, és hangosan kuncogok a gazdin.
– Hékás, mit mondtál? – Már szalad is utánam. Fél úton sem tart, és leugrik mellém. Kicsit meglepett, hogy két lábbal ilyen nagyot tud ugrani, és még el sem esett. – Mehetünk? – kérdezi mosolyogva.
Diadalittasan vetem be magam ismét a fűtengerbe. Fáradtan és már kicsit lassabban sétálva hazaindulunk, hiszen a vacsora már várja a nagy kalandozókat.
