Éppen egy csontot dob nekem a gazdi. Nem egy hétköznapi darab ám. Tele finom húsdarabokkal. A távolból sürgés-forgás zaja hallatszódik. A város felől jön. Hirtelen felébredek, ennyit a legjobb álmomnak. Félig nyílt szemmel a házikómból kémlelve látom, hogy a gazdi nagy készülődésben van. Felpakolva kijön a kocsihoz, majd besiet egy újabb adag holmiért.
– Hova készülsz? – kérdeztem tőle.
– Lakodalomba megyünk – válaszolta.
– Lakodalom? Az meg micsoda?
– Amikor egy férfi és egy nő annyira szereti egymást, hogy együtt szeretnének élni egész életükben.
Elgondolkodtam ezen. Én is szeretem a gazdit, és együtt is élünk, akkor mi már voltunk lakodalomban? Látja, hogy lefagytam, ezért folytatja is mondandóját.
– A templomba mennek, ahol örök hűséget fogadnak egymásnak és összeházasodnak.
Fel sem tűnt, de most már a kiskőrösi ünnepi öltözetet viseli, minden úgy áll rajta, ahogy kell. Lábán csizma, fején kalap, és talpig feketében, virág mintás felsőjében és fekete mellényében vár rám.
– Léna, szeretnél velem jönni? – kérdezte.
– Még szép! – vágtam rá azonnal. – De mit tudok majd ott csinálni?
– Lesz zene, tánc és mulatság.
Nekem sem kellett többet hallanom, már ugrottam is be a gazdi mellé a kocsiba. De miért van rajta a táncos ruhája? Ezt ki kell derítenem!
A városközpontba megyünk, a sürgés-forgás zaja egyre hangosabb. Közeledünk. Ahogy kinézek az ablakon mindenfelé népviseletbe öltözött embert látok. Fiatalok, idősebbek, lányok, fiúk, mindenkin hasonló ruha, de mégsem ugyanolyan.
Egy öreg, nádtetős, kék és fehér ház mellett állunk meg. A hatalmas fakapu tárva nyitva, hívogatóan várja a kíváncsi vendégeket. Nem mi voltunk az elsők, akik engedtek a csábításnak, az egész udvar tele van emberekkel. A fiúkon hasonló a ruha, mint a gazdin, de a lányok ruhája más és más színekben pompázik. Egy hasonlóság azért mégis akad. Mindannyian olyan nagy szoknyát viselnek! Biztos nehéz. És meleg. A fiúktól eltérően, akik kalapot viseltek, a lányokon különféle dolgok díszelegtek.
– Gazdi, a lányok fején miért nem kalap van? – kérdeztem.
– Azt a fiúk hordták, a lányok mást viselnek – válaszolta.
– És akkor ezek mik?
– Ezt Erika sokkal jobban tudja, ő biztosan megmondja neked – és én már mentem is hozzá, aki zöld szoknyájában és felsőjében, fülig érő mosollyal várt.
– Szia, Erika! Meg tudod mondani, hogy mi van a fejeteken? – kérdeztem izgatottan.
– Szia, Léna! Ez a libacska és a főkötő. Aki már házas az hordja a főkötőt, aki még szabad lány, azon van a libacska!
– Házas? Nekem van házam!
– Nem úgy! – nevetett fel hangosan. – Azok a házasok, akik örök hűséget fogadtak egymásnak a templomban.
– Óóó! – kerekedett el a szám.
– Látod Csillát? Ő megy most férjhez – és rámutatott a talpig feketében álló lányra.
– Csilla?! Meg sem ismertelek! – odamentem hozzá és megcsodáltam. – Milyen szép vagy!
– Szia, Léna! – de mielőtt beszélgettünk volna, a zene elhallgattatta a beszélgető tömeget, majd énekszó szállt a torkokból.
– Estye szija, estye szija… – a gazditól annyiszor hallottam már ezt a szlovák nyelvű nótát, hogy kívülről fújtam. Egymás után a fiúk felkérték a lányokat egy táncra.
A népzenét már ismerem, otthon mindig ezt hallgatjuk. Sokszor látom, hogyan táncol a gazdi, sose tud parancsolni a lábainak. Szépen lassan megtanultam én is ezeket a lépéseket, de négy tappanccsal nem is olyan egyszerű ezt utánozni.
Más kutya nem volt a vendéglistán. Nem is értem, hogy miért. Így egyedül, a gazdi és a párja mellett próbálok rálépni a ritmusra. És milyen jól megy!! Ilyen jól nagyon régen szórakoztam!
Az utánozhatatlan táncunknak egy fiú hangos kiabálása vet véget. Egy fehér botot lóbál, hogy rá figyeljünk.
– Dobry gyen!
– Mit mondott? – suttogtam oda kérdőn a gazdihoz.
– Shh – csitított el – csak figyelj. Mindjárt indulunk.
– Hová???
A többiek érthették, hogy mi zajlik, hiszen kettesével beálltak egymás mögé és lassan elindultak.
– Ebből én sem maradhatok ki! – gondoltam. Beálltam a menetbe és követtem egészen egy templomig. A gazdi is itt dolgozik a szomszédban, már rengetegszer jártam erre. Viszont ezeket az óriási ajtókat még sosem láttam nyitva. Eddig.
Mielőtt beléptünk volna, mögülünk új muzsika hangja szűrődött a soraink közé. A sok láb között szlalomoztam, míg végül már láttam is valamit. Sőt, valakit!
– Bence! – őt nem volt nehéz felismerni. Olyan rég láttam, de nem változott semmit. Odarohantam volna hozzá és a menethez, aminek az élén áll, de a gazdi szava visszatartott.
– Ácsi! – szólt oda ellentmondást nem tűrően – Ők is ide jönnek.
– Szia, Léna! – köszönt Bence is, amikor odaértek, de meg sem állt Csilláig.
A templomba már közösen mentünk be. Nekünk a fából készült padokba kellett ülnünk. Mind tömve a vendégekkel.
Csilláék nem ülhettek le, ők előre mentek és ott állnak. Talán beszélgetnek, de nem igazán hallok semmit. És az a nagy oszlop… Még a kilátásomat is takarja. Azt tudom, hogy többször felálltunk, majd megint leültünk.
– Gyere, Léna, indulunk – szólt a gazdi.
– Máris?
– Megyünk mulatozni!
Veszem a kutyacipőt az ajtó felé. Ahogy kiértünk, a zene ismét felharsan. A lábak újra megélénkülnek. Füttyszó, kiáltások és éljenzések sokasága zeng körülöttünk. Végre megint táncolunk!
Annyira belemelegedtem, hogy még séta közben is doboltam a lábaimmal, egészen a főtérig. Egy óriási sátor várja a mulatni vágyókat. Itt már kisebb asztalok és padok sokasága kecsegtetett egy kis pihenéssel. Szerencsére. Milyen fárasztó dolog ez a sok séta és mulatozás…
Korgó pocakom hangjára páran felfigyeltek mellettem.
– Csak nyugalom, most jön a vacsora! – mondta mosolyogva egy lány.
– Végre! – bukott ki belőlem.
A lányok szájukat eltakarva nevetnek rajtam.
– Gyere, ülj ide mellénk – mondták közösen.
Körbenéztem, de a gazdit már sehol sem láttam. No sebaj, leülök akkor ide a lányokhoz, így elveszni biztos nem tudok. És még ehetek is! Már kiszagoltam, hogy a vacsora csak minket vár. A hús illata össze nem téveszthető semmivel sem. Talán a csont lesz a reggeli álmomból?
Ekkor megjelent a gazdi a többi fiúval, fehér köténnyel a nyakában és felszolgálták nekünk a finomságokat. Leves, húsok, húsoskáposzta és kalács! Persze még pár csont is volt azokon a tálakon!
– Itt várj, nemsokára én is jövök! – szólt a gazdi, de én már rég belefeledkeztem az ínycsiklandó ételekbe.
– Okés! – vetettem oda neki két harapás között.
A vacsora után odajött, és egészen hajnalig táncoltunk és énekeltünk.
– Éljen az ifjú pár! – azóta is ez a kiáltás visszhangzik a fülemben.