Léna élete blogbejegyzés

A revans

2022. január 30.

A tegnapi sétánk nem alakult a legjobban. A hatalmas szél magával ragadta először a kis porszemeket, majd egyre több elszáradt falevél követte ezeket, és egészen hamar felkapta a füleimet is. Mind a kettőt. Szerencsémre hozzám nőttek, így nem szálltak el, de nekem már nem kellett sok, hogy utánuk repüljek.

Az ilyen idő még véletlenül sem állíthat meg, az egyik fűcsomótól a másik farakásig majd az oszlopokhoz sétáltam, hogy kiderítsem, vajon ki járt erre az elmúlt napokban. Az utolsónál egy halk kiáltást hallottam, de a szél tova vitte a hangot, így én is elengedtem szálló fülem mellett. Mire felocsúdtam, a gazdi már sehol sem volt. Vette a sátorfáját, és az ellenkező irányba sétált. Már majdnem a nagy fánál járt, ezért a lehető leggyorsabban utána futottam. Miért hagyott engem itt, miközben szaglászok?

Híresen jó futó vagyok, ezért egy szempillantás alatt utolértem. A díjam vártam, hogy mikor nyújtja át, amikor kattant is a póráz, és egyetlen további szó nélkül hazamentünk. A helyemig meg sem álltunk, ahol azonnal be is záródott a kapum. Valami rosszat tettem volna? Még a megszokott egy szem falatom sem kaptam meg, hiába néztem a rácsokon keresztül bánatos szemekkel.

Na majd én megmutatom neki, hogy tudok máshogyan is viselkedni! A reggeli gyakorlás erre nem adott sok lehetőséget, hiszen a legnehezebb feladatokat néztük át. Annyira elfáradtam, hogy amikor bementünk, az álom szépen lassan leereszkedett, és már aludtam is.

A délutáni séta lesz a következő alkalom, hogy bizonyítsak. Amikor a kocsi szépen lassan kigurult a garázsból, tudtam, hogy most itt az idő. Az ajtó nyílt, én pedig bevetettem magam a hátsó ülésre, a helyemre.

Éppen azon gondolkodtam, hogy hogyan mutassam meg a gazdinak, hogy milyen jó kutyus vagyok, amikor pár, kocka alakú ház között megálltunk. Ide jöttünk volna? Sosem jártunk erre, és nem is tűnt nagyon izgalmasnak. A kínos csendet a telefon csörgése törte meg. Kihallgattam a beszélgetést, és megtudtam, hogy jöttünk valakiért. A távolból egyre közelebb ért hozzánk egy alak, és amikor odaért, már szállt is be a kocsiba. Ismerős arcú, párszor már találkoztunk, de csak nem jut eszembe a neve.

Így hárman ismét elindultunk, de már ötletem sem volt, hogy hová mehetünk. Ekkor viszont eszembe jutott egy nagyon jó ötlet. Mi lenne, ha én inkább megleckéztetném a gazdit, amiért tegnap nem hagyott engem szaglászni? Tegyem féltékennyé? Nem kellett sokat agyalnom rajta, hiszen a tervem tökéletes. A most még névtelen fiú zöld kabátja hívogatása még segített is. Az első kanyar után a fejem máris rátettem új barátom vállára.

A gazdi hamar észrevette, de nem tulajdonított neki nagy figyelmet. Miért nem zavarja, hogy én máshoz bújok, helyette??? Akkor egy kicsit tovább megyek. Orrommal megbökdöstem a fiú fülét. Neki nagyon tetszett, nevetett és még le is fotózott. A gazdi pedig? Szó nélkül tovább vezetett. Így pedig nem tehettem mást, mint hogy emelem a tétet. Elkezdtem nyalogatni a fülét és a haját.

Mivel nem rémlett a fiú neve, és a gazditól sem hallottam, elneveztem őt Barátnak. Muszáj valahogy hívnom őt, név nélkül senki és semmi sem lehet csak úgy. Barát pedig épp kapóra jött. A nagy nyalakodás és fényképezés közben már a gazdi is ránk figyelt. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy nem rajta pihentetem fáradt fejem, és nem őt nyalogatom. Na most biztosan féltékeny!

Az útról mégsem vette le a teljes figyelmét, csak a bajsza alatt motyogott valamit. Egy erdő szélénél álltunk meg, és annyira örültem, hogy ismét kijöttünk ide, hiszen legalább egy éve nem jártunk a közelben sem. Gondolataim egyből a lakomára, a barátaimra, a hatalmas sétákra és a jó mókára irányultak.

Ma is nagyon sokat sétáltunk, és a szélrózsa minden irányába elmentünk. Szinte végig pórázon voltam, de egyáltalán nem zavart. Bementünk a fák közé, a nyitott részeken átvágtunk, sőt még dombot is másztunk. Kívánhat ennél többet egy kutyus?

Amikor már egyre közelebb értünk a kocsihoz, a gazdi végül szabadon engedett. Futkároztam, szagolgattam, és Baráttal még trükköket is csináltam. Ül, fekszik, háton átfordul, pacsi és még sorolhatnám… Annyira boldog voltam, hogy az elmondhatatlan. Már nem is gondoltam arra, hogy féltékeny legyen bárki is. Átadtam magam a sétának és ennek a széltől mentes, frissítő délutánnak.

Mikor hazaindultunk, azért Barátot ismét megnyalogattam, sőt még a hívogató kabátját is egy picit összenyálaztam, hogy maradjon neki is emléke rólam. Mutatványom közben láttam, hogy a gazdi a szeme sarkából figyel. Nem mondott semmit, csak haladtunk tovább. Minden rossz érzést már rég távol hagytam, és szempillantás alatt odavetettem magam a gazdihoz is, és őt is megnyalogattam.

A tökéletes séta végével még a házba is bemehettem, és nagy meglepetésemre bent Anita és Robi fogadtak. Velük is még játszottam és beszélgettem, amikor a pacsik után búcsút vettem tőlük.

De ez már egy másik történet…