Elérkezett szenteste. Nem csak úgy betoppant, hiszen a sok készülődés, várakozás és a falatok mellett egyre jobban vártam ezt a napot. A hófödte táj még mindig várat magára, akárcsak a kutyát próbáló hideg, de a karácsonyi érzés mégis teljesen belengi egész énem.
Hogy mit is vártam ebben a napban legjobban? A roskadásig pakolt asztalokat? A sülthúst? A süteményt? Esetleg az ajándékokat? Persze mindegyik nagyon fontos, és talán még szomorú is lennék, ha valamelyik elmaradna, de a legjobb pillanat, hogy ismét láthatom az egész családot az asztal körül. Mindenkinek kellett egy kis idő, mire megszokták, hogy én is a nap részese vagyok, és nekem is itt a helyem főleg ilyen neves pillanatoknál, de most már nem maradhat el úgy ünnep, hogy ne legyek ott én is.
Nagy nehézségek árán kibogoztam magam a fényfűzérek erdejéből, és gubancok nélkül inkább felkerült a karácsonyfára. Így jöhettek egymás után a díszek, legvégül pedig a szaloncukor. A fa így már feldíszítve várja, hogy mindenki megcsodálja. Mama sürög-forog, hogy mindennel elkészüljön, Papa ismét valamit pakol, de ránk most más feladat vár.
A gazdival elmentünk még egy sétára a nagy összejövetel előtt. Jól is tettük, legalább előre lemozogtuk a bejglik, húsok és más finomságok kalóriáit. A következő pár nap csak az evésről fog szólni. Nálam persze szinte mindig arról szól, de ez most ünnepi köntöst ölt fel, és így még több finomság jut nekem is.
– Indulhatunk ugye? – kérdezte a gazdi.
– Én már készen állok, gyerünk!
A réten ismét szabadon szaladgálhattam. Se póráz, se autó, se emberek, semmi. Csak én és a végeláthatatlan mező. A gazdi azért ott jött mellettem végig, a zsebében rejtőzködő falatkáimmal.
– Ne menj messzire – kérte.
– Nem fogok, csak itt a közelben szaglászok és futkorászok – válaszoltam. Persze a fogamravalót nem hagyhatom csak el úgy.
Egy hosszú kör után visszamentünk, ahol a pihenés vette át a főszerepet, egészen addig, amíg az egész család hazaér.
A fazékban készül már a halászlé, mely illata nem csak a házat járja át, de az én szerény kis odúmba is befészkelte már magát.
– Ugye majd kapok belőle én is? – kérdeztem Mamától.
– Ha marad, akkor igen – válaszolta.
– De fog maradni, igaz?
– Tudod, hogy neked mindig hagyok.
Mamának teljesen igaza van. Titokban mindig kapok tőle valamit, és a maradékot is oda szokta adni. Abban már biztos voltam, hogy jól fogok lakni.
Nagy nehezen tudtam csak nyugovóra térni, hiszen a szívem egyre hevesebben vert, ahogy közeledett az este. Muszáj aludnom kicsit, hogy utána végig bírjam az egészet.
Sokat nem kellett pihennem, hiszen amikor megjött mindenki, engem is felkeltettek és behívtak. A gazdinak muszáj volt egy fényképet csinálnia velem. Ismét.
Ahogy közeledtünk a karácsonyfához, megláttam, hogy alatta ajándékok bújtak meg, és páron még a nevem is felfedeztem.
– Ez mind az enyém? – kérdeztem.
– Amelyiken a neved csak az. Neked hozta a Jézuska – mondta a gazdi.
A legfontosabb ajándékomon nem volt csomagolópapír. Itt áll a család apraja és nagyja, ahogyan régen. Mindenkihez odaszaladtam, és megnyalogattam.
– Most már jöhetnek az ajándékok is – mondtam, mire mindenki felkacagott.
A legjobban egy csontszerű meglepetés vonzott, de hogy mi mindent kaptam? Az a képekből kiderül.
Mindenkinek kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk!