Léna élete blogbejegyzés

Karácsonyi készülődés IV.

2021. december 21.

Az ételkészletem kezd megcsappanni. A mikulásra kapott hatalmas csizmányiból már csak egy madárlátta adag maradt. Az adventi naptáramból is szinte csak a nyitott ablakok mosolyognak vissza rám, de nem az elbűvölő fajtával, hanem azzal a megmagyarázhatatlan, kárörvendővel. Napról napra egyre többen vannak, a titkos kis kamrákból pedig kevesebb.

Hol vagy már karácsony? Hiányod kezdi mardosni nem csak a lelkem, de főleg a hasam. Az asztal napokig roskadozni fog a legkülönfélébb ételektől. Halászlé, töltöttkáposzta, rántotthús… A sor szinte véget sem ér, mint a mesékben. A gazdiék sem tudnak mindent megenni, és ilyenkor csodatévő kutyusként emelkedek fel, és megmentem a megmaradt ételt a kidobás veszélyétől. Persze az ajándékok legalább ennyire fontosok. A várakozás, a kibontás szinte ugyanakkora örömet szerez, ha nem többet, mint maga az ajándék. Főleg a kibontás, hiszen akkor kedvemre téphetem a dobozt és a csomagolópapírt, anélkül, hogy bárki is felemelné ellene a szavát.

Se vacsora, se ajándék, se bontás nincs egy jól feldíszített karácsonyfa nélkül. Ha a gazdi nem szeretné egyedül felállítani a fát, akkor segítek neki. Csak a délutáni sétát kell megvárnom, és addig is kipihenem a sok fáradalmat. Bekuckóztam a házikómba, és összegömbölyödve elpilledtem.

Miután felébredtem, az udvaron találtam magam, és egy hatalmas fát próbáltunk bevinni a házba. Olyan nagy volt, hogy mind a négyen kellettünk hozzá, sőt még Lacit is áthívtuk segíteni, hogy elbírjunk vele.

– Ti ketten fogjátok elől, Mama és a gazdi hátul, én pedig majd középen tartom – mondtam.

– Próbáljuk így meg, vágjunk bele! – válaszolta Papa, és máris csatarendbe álltunk.

Ennyien nem volt olyan nehéz dolgunk, egy fa sem foghat ki rajtunk. Pláne, ha én is segítek! Úgy néztem ki, mint egy szuperhős. A hátamon vittem a fát, és egyetlen ajtó, és forduló sem állíthatott meg. Papa székéig meg sem álltunk, és mellé tettük le, de nem tudtuk teljesen felállítani. A szúrós karjai elérték a plafont. Próbáltuk az alját elhúzni, a tartót levenni, a tetejét kicsit lenyomni, de sehogy sem akart jó lenni.

– Mitévők legyünk? – morfondírozott Mama és a gazdi is.

– Ez sehogy sem fog elférni –mondta Papa, miközben fordította a fát, hátha majd valahogy jó lesz.

– Nekem van egy ötletem – kezdtem volna bele, de Mama félbeszakított.

– Végre valaki, aki gondolkodik is, mielőtt cselekszik. Mond Léna, mit csináljunk?

Mindenki megállt, és az összes szempár rám szegeződött. Még a légy zúgását sem lehetett hallani. Bár lehet azért, mert télen még nem sok legyet láttam szállni.

– Köszönöm – és büszkén, felemelt fejjel és orral folytattam. – Egyetlen dolgot tehetünk. Egy lyukat csinálunk a plafonon, és el fog férni a fa. Egyszerű, csak az ásó kell hozzá.

– Miért pont ásó? – kérdezték meglepetten.

– Emlékeztek, hogy a kertbe is azzal ástatok lyukakat? Ahova a fákat és a virágokat ültettük – válaszoltam.

– Azokat, amiket kiszedtél? – így Mama.

– Nem mindet, de az már régi történet.

– Szerintem remek ötlet, vágjunk bele – mondta Papa.

Mindannyian elindultunk kifelé, hogy felszerelkezzünk, és felkészülten vágjunk bele. Sajnos csak egy ásót találtunk, de hoztunk lapátot, gereblyét és még egy söprűt is, hátha jó lesz valamire.

Én csak irányítottam a többieket, hiszen többet ésszel, mint erővel. A gazdinak adtam az ásót, hogy a nehezét ő csinálja. Papa és Mama addig a fát tartják, és ha kell, akkor felemelik. A terv megvolt, de a gazdinak nyoma veszett. A távolból felsejlett a hangja, és engem szólongatott.

– Léna! Léna! – sehol se látom, talán nem szeretne segíteni?

– Léna! – egyre közelebbről hallottam, és végül a nyitódó ajtóm félreismerhetetlen hangjára ébredtem.

– Szia, Léna! Ideje felkelni – mondta.

– Hol van az ásó? És Papáék? És a fenyőfa?

– Mit szeretnél az ásóval? Pláne a fenyőfával?

Álmodtam volna az egészet? Annyira valóságosnak tűnt minden…

– Szerettem volna feldíszíteni. De így, hogy még fa sincs meg, nem tudom mitévő legyek.

– Csak nyugalom, már minden megvan. Szeretnél segíteni nekünk?

– Persze!

– Akkor irány befelé.

A dobozok előkerültek a szekrényekből, és egymás mellett várták, hogy a katonás rendben sorakoztatott a díszek felkerüljenek a fára. Gömbök, csillagok, angyalkák, fényfüzérek, boák, sőt még egy játékkutyus is. Mellettük egy halom szaloncukor várta, hogy mikor esszük már meg őket. Pontosabban a gazdiék, hiszen a kutyák nem ehetnek csokit, de mindig kapok valami kárpótlást.

– Ezt szeretném feltenni – mutattam a világító csodákra. – Ennek hol a vége?

Próbáltam kibogozni, de addig izegtem-mozogtam, hogy egyszerre rajtam termett az egész, és úgy átkarolt, mint ahogy a gazdi szokott. Ha pár díszt akasztanánk a fülemre, úgy néznék ki, mint egy kutya-karácsonyfa. Lehet a díszítés javát ráhagyom a gazdira, neki talán jobban megy. Én addig is próbálok kiszabadulni.

Jöhet a karácsony, mi teljesen felkészültünk!