A bezsákolt levelek egyszerre tűntek el, az udvarban a tisztaság és a rend vette át a helyük. Már amennyire egy kutyás házban ezek lehetségesek. Pláne nálam.
Az igazi téli, havas és bekuckózós idő még most sem ért el minket. A karácsonyi hangulat mégis gőzerővel közeleg. Az előző heti készülődés teljesen kikészített, de szerencsére a benti pakolásra a meghívóm elveszett valahol útközben. Megmaradt a sétálás és a reggeli gyakorlatok.
A december mégis úgy jött el, mintha csak tegnap lett volna az előző. Nincs már ajtón kopogás, páros lábbal rontott be.
– Jó reggelt! Tudtad, hogy ma van december első napja? – kérdezte a gazdi.
– Micsoda??? Nekem még mindig nincs semmilyen hangulatom ehhez. Se hó, se hideg, se semmi…
– Ezen szerintem segíthetünk. Vár bent téged egy kis meglepetés.
Mikulás még nem jöhetett, mégis mi várhat rám odabent? Határtalan kíváncsiságommal karöltve indultam a házba kideríteni, hogy miről beszélhetett.
– Hova-hova?! – széttárva két kezét csodálkozott a gazdi. – Valamit nem felejtettél el?
– A gyakorlásra gondolsz?
– Bizony. Gyere, hamar végzünk.
Ül, fekszik, kúszik, háton átfordul, két lábon állás és a többi. Még felsorolni is sokáig tartana az összes feladatot, amit ilyenkor csinálni szoktunk. A kíváncsiságom most háttérbe szorítottam, hiszen a finom falatok ott sorakoztak katonás rendben az udvaron. Csak arra vártak, hogy megegyem őket. Nem is okoztam csalódást, mindent megcsináltam, amit csak a gazdi kért, és az összes kupac sorra került, szépen, egymás után.
– Ügyes voltál. Most már bemehetünk, és megnézhetjük, hogy mi vár rád – mondta a gazdi.
– Végre! Indulás! – kiáltottam fel.
Beérve egy nagy dobozt találtam. Ezt is szétszedhetem? Ennyi lenne a meglepetés?
– Látom ám, hogy mit szeretnél. Nem rághatod szét, ez egy adventi kalendárium.
– És az mire jó?
– Van rajta huszonnégy ablak, mindennap kinyitunk egyet, és mindegyik mögött egy-egy finomság rejtőzik. Nézzük is meg az elsőt, mit szólsz?
– Még nem bontottad ki? Gyerünk, kíváncsi vagyok mi lesz benne.
Nyílt az ablak, és egy kis, átlátszó zacskó bukkant elő. Ebben három karika kolbász árválkodott, csak a lehetőséget keresve, hogy mikor okozhatnak örömet. Egyesével kaptam csak őket, és egyik finomabb volt, mint a másik.
– Nyissuk ki a következőt is. – kértem a gazdit.
– Azt nem lehet, csak holnap. Addig várnod kell.
A doboz felkerült a szekrény tetejére, engem pedig a helyemre parancsoltak, de legalább megkaptam a gyakorlásból kimaradt táp maradékát.
Másnap az ismerős léptek, a lépcsőfokok utánozhatatlan dalolása elhozta az étvágyam. A Mamával töltött mókás percek a végéhez közeledtek, a gazdi végre felkelt téliálmából.
– Kezdhetjük a feladatokat? – kérdezte a gazdi.
– De ugye ma is nyitunk egyet?
– Persze, amint végeztünk.
A teraszról leugrottam, és vártam már, hogy ma miket kell csinálnom. Az elmaradhatatlan falatokat közösen kikészítettük, és azonnal belevágtunk a közepébe. A doboz ezután előkerült, én pedig a gazdi körül ugráltam, hogy vajon mit rejt a mai üreg. Nem sokat szöszmötölünk velük, egy pillanat alatt merültek alá folyton üres hasamba a finomságok.
Így teltek múltak a napok, és a reggeli gyakorlatok után mindig nyílt a soron következő, kincset rejtő ablakocska. Töpörtyű, szalonna, jött szépen sorban, és vágyakozva vártam, hogy mit hoz a holnap.
December hatodika, Mikulás napja viszont már a küszöbön áll, az agyam ismét csak az ajándékon jár. Számadásba vettem, hogy milyen tökéletes kutyus voltam egész évben, és vártam, hogy a csizmámba milyen meglepetés vár.
– Na de várjunk csak, hiszen nekem nincs is csizmám! – jutott eszembe. – Mitévő legyek?
Folytatása következik…