Alig kezdődött el az év, de a karácsony már az ajtón kopogtat. Egyre több helyen gyúlnak fel a karácsonyi fények, felkerül a dekoráció, és gőzerővel beindul az ajándékok beszerzése vagy gyártása.
Nekem még nem jött el az igazi karácsonyi érzés. Hiányolom a hófödte tájat, a hógolyózást, hóemberépítést, és az olyan hideget, hogy én is bemehessek a gazdi házába aludni. Meleg tea vagy forrócsoki helyett csak vizet kapok, viszont a roskadásig pakolt asztalról és pultról mindig jut egy kis finom falat a feneketlen bendőmbe is.
Most havat még hírből sem láttam, de legalább a hideg első szelei megérkeztek. Eső után azért a pocsolyákban még mindig meg tudok mártózni, anélkül, hogy a törölköző a közelembe jönne.
Így az a kicsi karácsonyi hangulatom is a vadludakkal együtt elszállt a messziségbe.
A vasárnapi eső után végre a gazdi is előkerült rejtekéből.
– Már csak négy hetünk van, és itt van a szenteste. Itt az ideje nekünk is felkészülni – mondta.
– Az nagyon messze van, ráérünk még – válaszoltam.
– Nézz körül a helyeden, és az udvarban.
Körbenéztem, de nem láttam semmi rendkívülit. Minden úgy volt, ahogy a tegnapi esős játék után hagytam.
– Mit nézzek? Nem tűnik fel semmi.
– Tele van az udvar levelekkel. Itt az ideje összeszedni.
– Miért?? Én még játszok velük.
– Egyszerre nem csinálhatunk meg mindent, nem lesz rá időnk. Most kint rendet teszünk, utána pedig majd bent.
– A rendrakásnak mi köze a karácsonyhoz?
– Azt szeretnéd, hogy így jöjjenek el a többiek?
Végül beadtam a derekam, és úgy döntöttem, hogy segítek. A fészerből előkerült a gereblye. A legutóbbi levélszedős mutatványunk közben annyira figyeltünk, hogy eltörtük a nyelét. Most olyan pici volt, hogy akár én is használhattam volna. A gazdi viszont továbbra se cserélte ki, és olyan viccesen nézett ki, miközben úgy hajolt le, és húzta össze a leveleket, mintha egy öregúr lenne. Bő kabátjából és hosszú sapkájából nem is lehetett másra gondolni.
Ó, miért kell nekünk ennyi fa! Eddig nem is figyeltem, de a levelek serege teljesen ellepte a földet. Már a homokot is csak a saját házikómban láttam, amit még a múltkori ásásommal sikerült belapátolnom.
– Mikor végzünk már? – kérdeztem.
– Tudod mit? Most csak összehúzzuk őket, és holnap pakoljuk zsákba. Így jó lesz?
Felpillantottam, és az esőt hozó szürke fellegek végeláthatatlan sorát véltem felfedezni. Játszani, sétálni vagy enni még lehet ilyen időben, de nem dolgozni.
– Nekem jó lesz így – válaszoltam.
Az udvarban egy hatalmas kupacba húztuk a leveleket. Kétszer olyan magas volt, mint én. Milyen vicces lehet ebbe beugrani… Hamar elhessegette a gazdi a gondolatom, mivel a leveleken kívül még pár ágat is becsempészett a rakásba. Megsérülni ezek miatt nem kellene.
A helyem egy kicsi kupacot is csináltunk. A kerítés nem csak az én utam zárta el, de a két levélrakás egyesítését is.
– Lebontjuk a kerítést? – kérdeztem.
– Miért tennénk?
– Hogy a leveleket egybe tegyük – válaszoltam.
– Egyszerűbb, ha behozzuk a zsákot. De szép próbálkozás volt – mondta a gazdi.
Mire nálam is végeztünk, elkezdett cseperegni az eső.
Csepp. Az orromon landolt. Csepp. Ez már a fejemen csattant, éppúgy, mint az első.
– Ideje bemennünk, de jó, hogy végeztünk – mondta a gazdi.
– És a jutalmam? – kérdeztem.
– Ó, igazad van – elindult a garázsba, ahol a tápom van. – Tessék, itt a vacsorád.
Ennyi munka után persze már rég megéheztem. Úgy befaltam az egészet, hogy egy szem sem maradt. Még a tálkámat is fényesre nyaltam.
A karácsonyi készülődés így nálunk is kezdetét vette, de az igazi hangulatra még várni kell.
Folytatása következik…