A gazdival mindennap elmegyünk sétálni. Ez szerencsére nem változott nagyon rég óta. Na jó, ha őszintén bevallom néha előfordul, hogy nem megyünk el semerre, de akkor nagyon esik az eső. Ilyenkor azért szomorú vagyok, hiszen esőben sokkal, de sokkal jobb sétálni, mint amúgy. A gazdi biztos cukorból van, és nem akar elolvadni. Másnap azért ilyenkor mindig bepótoljuk és kárpótlást is kapok! Így volt ez a mai napon is, hiszen tegnap úgy esett, mintha dézsából öntötték volna.
Már amikor kijött a gazdi, láttam, hogy valamire készül. Nem rögtön hozzám jött, csak a távolból köszönt nekem. Mi járatban lehet, hogy még ide se jön hozzám? Szépen leültem az ajtóba, ahogy tanította, és figyeltem. Láttam, ahogy kinyitja a nagy ajtókat, és beszáll a kocsiba. Korán nem szerettem volna örülni, hiszen azért párszor nélkülem is elmegy kocsikázni. Milyen hallatlan dolog ez… Amikor viszont a pokrócot is megláttam, egyből tudtam, hogy eljött az én időm. A gazdi elindult felém, nyitotta az én ajtómat is, és rögtön üdvözöltem. Az ölébe ugrottam, körbenyalogattam és ugráltam előtte. Biztos, hogy én is hiányoztam neki, hiszen megölelgetett, és puszilgatott. Ilyen boldogan indultunk el a kocsi felé. Már tudjátok, hogy mennyire imádok kocsikázni, ezért most is egyből beugrottam a hátsó ülésre, a helyemre. Még mielőtt elindultunk volna, előrehajoltam a gazdihoz, még egy utolsó puszit adni neki, nehogy elfelejtse, hogy itt vagyok én is.
Végre elindultunk. Az úton nem történtek érdekes dolgok, az ablakon nézelődtem és köszöntem azoknak, akiknek csak tudtam. Sokan meglepődve néztek engem, nem láttak még kutyát kocsiban? De mindenki mosolygott, és integetett nekem. Hamar odaértünk a másik kedvenc helyemre, a városi tóhoz. A gazdi szerint ez csak egy víztározó, de én nagyon szeretem. Körbe lehet sétálni, és nagyon messzire el lehet látni. Ami pedig még jobb, az az, hogy mindig találkozunk valakivel, néha pedig még másik kutyával is. Még egy kis erdős rész is van, amit annyira imádok, hogy a gazdinak mindig el is kell vinnie arra.
Ma azonban, mikor megérkeztünk, láttam, hogy bizony itt változások történtek. Nem is kevés, és nem is kicsik! Olyan régen lettünk már volna itt? Így visszagondolva, nem is emlékszem pontosan, hogy mikor voltunk itt, csak arra, hogy Majával találkoztunk és játszadoztunk. Ó, az egy tökéletes nap volt, de arról majd máskor mesélek. Most ugyanúgy az erdős rész felé kezdtük a sétát, de már onnan láttam, hogy itt valami nem stimmel. Ekkor még annyira nem foglalkoztatott, hiszen most is sok új szagot éreztem, és most is megpróbáltam kideríteni, hogy hova vezethetnek. Nagyon messzire sajnos nem jutottam, mivel egy kerítés állta az utamat. Így fordultunk vissza, és mentünk a tóhoz. Ahogy közeledtünk egyből megláttam az első változást. Padok. Eddig nem voltak itt padok. Miért kellenek egyáltalán az embereknek padok? Hiszen én is bárhol le tudok ülni, sőt még feküdni is. Amikor odaértünk a vízhez, akkor láttam meg a legnagyobb változást. Valamiért az út mellett nagy gödröket ástak, szinte végig az egész tó körül. Na persze nem teljesen végig, valamiért csak lyukak voltak ásva. Ezt vajon milyen kutya áshatta? Vagy többen voltak? Beugrottam én is az egyikbe, és elkezdtem én is ásni, hátha találok valami nekem valót. Sajnos a gazdi szinte azonnal rám szólt, és ki kellett onnan jönnöm. Azt mondta, hogy azokat nem kutyák ásták, hanem egy nagy gép, majd megmutatja melyik.
Mivel tetszett a ki és be ugrálás ezért az utunkon folyamatosan ezt tettem, de már nem ástam. Az egyik padon most láttam is két embert ülni és beszélgettek. Oda köszöntem nekik, mire az egyikőjük oda hívott magához, és megsimogatott. Mosolyogtak mind a ketten, biztos nagyon tetszettem nekik, hiszen még meg is dicsértek, hogy milyen szép és ügyes vagyok! Ilyen pozitív hatás után sétálok tovább, felszegett fejjel és farkincával, amikor szólt a gazdi, hogy mutat nekem valamit. És akkor megláttam. Ezzel a nagy géppel ásták azokat a lyukakat! Még szerencse, hogy állt, mivel teljesen elvesztem a gondolataimban és nem is tűnt fel, hogy ott van. Egy nagy kanál volt az elején, biztos azzal ásott. Ha nekem is ilyen nagy tappancsom és karmaim lennének, nekem is nagyon gyorsan menne az ásás. Azért így sem panaszkodhatok, amit szeretnék könnyen és gyorsan ki tudom ásni. Körbe mentünk és minden oldalról megnéztük ezt a gépet. Egy kocsihoz azért hasonlított, de ennek nem kerekei voltak, hanem mintha egy ovális talpon ment volna, amin hosszúkás recék voltak. Nagyon fura volt nekem, sosem láttam még hasonlót. Miután jól megvizsgáltam és körbeszaglásztam, tovább indultunk és pár kört még sétáltunk.
Ezután ismét a saját kocsink felé vettük az irányt. Beszálltam, és rögtön leültem, majd pedig le is feküdtem, hiszen eléggé elfáradtam. Amikor hazaértünk megkaptam a jutalmam, és ismét felugrottam a gazdi ölébe. Megpuszilgattam mindenhol, ahol csak értem. Mivel ő is mindig a fülem puszilgatja, ezért én is azt szoktam neki. Persze nem maradhat ki az orra sem!