Léna élete blogbejegyzés

Itt van az ősz! Megérkezett a jó idő.

2021. szeptember 25.

Itt van az ősz, itt van újra! Városom szülöttje, Petőfi Sándor után szabadon használom én is ezt a szép mondatot. Annyira örülök, hogy végre lehűlt az idő. A gazdival rögtön el is mentünk egy nagyon hosszú sétára. Érzem, hogy egyre több energiám van, és mindig izgatottan várom már azt a percet, amikor kijön a gazdi és elindulunk sétálni. Ez ma sem volt másképp. Az ajtóm mellett ülök, és várom, hogy meghalljam a leghalkabb pisszenést, utána pedig megpillantsam az árnyékot. Egyből tudom, hogy ez mit jelent: indulunk sétálni! Felugrok a kerítésemre, és így várom innentől a pillanatot. Ahogy nyílik az ajtó, elkezdek körbe-körbe szaladgálni, hiszen, mint mondtam, egyre több az energiám. Azt azért még nem felejtettem el, hogy nem szabad kirohannom, így szépen leülök és várok a jelre. Ahogy megengedik, hogy kimenjek, azonnal úgy rohanok, ahogy csak a tappancsaim bírják.

Így indultunk el ma is, miután felöltöztünk rendesen. Nyakörv, póráz, jutalomfalatkák és innivaló. Semmi sem maradhat otthon. Ismét a rétre mentünk, de ennek nagyon örültem. Ahogy elértük a bizonyos nagy fát, a gazdi el is engedett, és kedvemre szaladgálhattam. Valamiért folyton szólt, hogy menjek vissza hozzá, de nem értettem miért. Sőt, egy kicsit untam is. Általában azért odamentem hozzá, de csak azért, hogy kapjak egy kis ennivalót. Sokszor pont ezért, magamtól is odamentem, hiszen nagyon éhes voltam ám. A gazdi pedig mindig meg is dicsért, hogy visszamegyek hozzá. Milyen könnyű kihasználni őt!

Ahogy haladtunk előre, a gazdi mondta, hogy most arra megyünk, amerre én szeretném. Megálltam, felszegtem az orrom és jó mélyet szagoltam a levegőbe, és már tudtam is merre menjünk. Meg is kaptam a jelet, hogy már indulhatok is. Nekem nem kellett ennél többet hallanom, már indultam is. Azért visszanéztem mindig, hogy a gazdi is követ-e engem, nehogy elvesszen. Őszintén bevallva, nem csak őt féltettem, hanem a kis fekete táskában lévő falatkákat is. A biztonság kedvéért ezekért továbbra is jártam, és meg is ettem őket.

Ezután jött a meglepetés. A gazdi odahívott magához, és rám tette a pórázt. Nem értettem, hogy miért, de tovább indultunk így is. Aztán már észrevettem, hogy miért történt ez az egész. Egy kerítés mellé értünk, és valami fura, négylábú állatokat láttam a kerítés mögött. Megálltam, és egyből felállt a szőr a hátamon. Na nem azért, mert annyira mérges lettem volna, hanem annyira meglepődtem, hiszen még sosem láttam hasonló állatot. Földbe gyökerezett a lábam, és csak álltam, és néztem ezt a fura élőlényt. Először ő is csak a távolból nézett, azután pedig fogta, és elindult felém. Olyan barna bundája volt, mint nekem, de hosszú feje és hegyes fülei. Teljesen elkápráztatott. Miután sikerült végre egy kicsit megmozdulnom, és kicsit körbe néztem, akkor láttam, hogy még több hasonló ilyen állat van, sőt még nagyobbak is, de ők is pont így néztek ki! Legalább hatan lehettek, és mindnyájan elindultak felém. Én is hátra léptem egy lépést, de azután rájöttem, hogy ott a kerítés, és nem jöhetnek ők sem ki, én pedig a póráz miatt úgysem tudok messzire elmenni. A gazdi lehajolt hozzám, és megmondta, hogy ezek csacsik, és lovak, és hogy nem bántanak, nagyon szelídek. Valóban szelídek voltak, hiszen egy mukkot sem szóltak hozzám, ezért úgy döntöttem, hogy én sem fogok velük beszélgetni. Így visszaültem és farkasszemet néztem azzal a csacsival, amelyiket először észrevettem. Nehéz játszma volt, de végül én nyertem, ő hamarabb pislogott, mint én. Viszont még mindig nem beszéltek hozzám.

A gazdi is megunhatta ezt a tétlenséget, mivel elindultunk visszafelé. Én ugye jutalomfalat nélkül meg sem mozdultam, és miután belátta a gazdi ezt, már kaptam is a jól megérdemelt darabot. Felálltam, elindultunk és ekkor még valami furcsa történt. Az összes többi állat elkezdett mellettünk sétálni a kerítés mögött, és végig egymást néztük. Egyetlen szó nélkül. Eléggé fura volt, hiszen az hagyján, hogy nem is láttam még hasonló állatokat sem, de hogy még hozzám se szóljanak… Ez teljesen hallatlan. Eljöttek velünk egészen a kerítés végéig, ott pedig elhagytuk őket. Rólam is rögtön lekerült a póráz, és ismét szabadon szaladgálhattam. Nem is gondoltam, hogy visszamegyek feléjük, inkább a mező többi részét jártam be.

Hazafelé már nem sok említésre méltó történt velem, inkább csak azon tűnődtem, hogy mi is történt velem ezen a napon, és hogy vajon fogok-e még találkozni ezekkel az ismeretlen állatokkal, akiket lónak és szamárnak hívnak. Esetleg megismerhetem őket, és játszhatok majd velük? Ezt már csak később tudhatom meg.