Amióta ez a nagy meleg van, mindig korán, 5 órakor sétára indulunk a gazdival. Biztos, hogy együtt kel fel velem, mert ő is olyan nyúzott, és fáradt mint ahogy én nézek ki. Én persze egyből felkelek, kiugrok a helyemről és várom a gazdit, a játékot, a sétát, de elsősorban természetesen a reggelit. Hiszen legalább 8 órája nem ettem semmit. Vagyis semmit, amit a gazditól kaptam volna, mivel este kicsit vadászok néha. A lehullott alma, barack a kedvenceim ebben az időszakban. Még ugrálnom sem kell értük.
Tehát reggel, mikor mind a ketten felkeltünk, elérkezett a séta ideje. Most éppen a rétre indultunk ki, ami ilyenkor reggel mondhatni az egyik kedvencem. Egyáltalán nincs olyan nagyon meleg, és senki sem zavar minket. A gazdi elenged és kedvemre szaladgálhatok ameddig csak a szemem ellát. Ez most sem volt másképp. Amikor már elég messzire kerülök, akkor mindig visszanézek a gazdira, sőt néha vissza is megyek hozzá, hogy kapjak tőle 1-1 falat almát vagy kolbászt. Szerencsére nem spórol ezekkel a falatokkal sosem, ezért egyre sűrűbben is szoktam visszamenni hozzá. Ezen a reggelen ismét egy új utat fedeztünk fel. Nem is értem, hogy lehet még olyan ezen a réten, amit még nem láttam. És mégis, mindig új helyeket találunk, új szagokkal és új látnivalóval. Rögtön meg is indultam egy nagyon izgalmas szag felé. Ismerősnek tűnt, mégsem tudtam elsőnek, hogy mi ez. Pár méter után viszont felismertem, hogy mi ez. Ott állt előttem. Amikor felnéztem megijedtem, hiszen az orrom eddig végig a földet szagolgatta, erre most pedig ott terem előttem az őzike. Annyira meglepődtem, hogy elkezdtem körbe körbe szaladgálni és ugatni, hogy megmutassam, hogy amúgy én láttam őt és nem is félek tőle. De ezt csak mutattam, valójában annyira megijedtem, hogy csak úgy termett az őzike, hogy inába szállt minden bátorságom, és a gazdi közeléből el sem mozdultam.
Mikor végre az őz is úgy döntött, hogy jobb neki a távolság, ismét elindulhattunk. Ekkor azért már jobban figyeltem, nem szerettem volna, hogy megint meglepjen valami vagy valaki. A gazdi nem vette annyira komolyan a helyzetet, mint én. Elővette a telefonját, amivel állandóan engem fényképez. Ekkor sem tett másképp, kivéve talán annyit, oda hívott magához, hogy megvédjen, de még nagyon nevetett is rajtam.
Miután felfedeztük az új utat, elhagytuk az őzikét, rögtön kaptam is kolbászkát. Egyből meg is tudtam nyugodni és tudtam folytatni a sétálást. Nem sokkal később el is indultunk hazafelé. Már nem volt annyira korán, ezért sok traktor jött, ezért mindig le kellett térnünk az útról. Ezektől a nagy gépektől még mindig félek, hiszen nagyon hangosak és olyan nagyok. A gazdi mindig leültet messze tőlük, simogat, beszél hozzám, és ami a legfontosabb, enni is ad. Így kevésbé szoktam tőlük félni. Ez most is így volt. Mikor elment a traktor, mi mégsem mentünk vissza az útra. A lekaszált részen mentünk tovább egy bála felé. Nem tudtam miért megyünk oda, hiszen a héten egyszer már megpróbáltam hazatolni egyet, de olyan nehéz volt, hogy még ketten sem ment a gazdival. Újra meg szeretné próbálni? Most ugye nem szeretne rá feltenni? Olyan magas volt ez is.. A finom étel lehetősége azért odacsalt engem is. Mire egyre közelebb értünk, egy ismerős képet láttam a bála közepében. Mintha egy kutya lenne benne. Mi történt vele? Megmentem! Odaszaladtam hozzá, mire észrevettem, hogy átejtettek. Nincs kutya, se semmi más a bálában. Pedig teljesen ugyanúgy nézett ki messziről, sőt igazából közelről is. A gazdi persze rögtön lefotózott ezzel is, de ez most nekem is tetszett. Sosem láttam még ilyet! Nem gondoltam volna, hogy ilyen is előfordulhat.
Ezért szeretünk mind a ketten a természetbe járni, hiszen folyamatosan olyan dolgokat láthatunk, amiket amúgy nem láthatnánk. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy sokat túrázzon, kiránduljon, és figyeljen a környezetére, hiszen rengeteg csodás dolgot tartogat nekünk! 🙂