Itt a tél? Vagy a tavasz? Vagy a nyár? Léna már nem is tudja, hogy mi történik, mindennap más és más az időjárás. Hol napozik, hol inkább az árnyékba húzódik, hol pedig Larával összebújik, mert mindketten fáznak.
Léna már korábban észrevett egy láda gyümölcsöt a házban. Ott árválkodott a földön, mintha csak rá várna. Eddig nem is figyelt rá ennyire, csak kerülgette, a gazdi úgyis ad majd belőle. De ebben a hidegben a legrosszabbra kellett készülnie.
– Muszáj egy kis almát ennem… kell a vitamin, nehogy megfázzak! – gondolta magában. – De mégis mitévő legyek?
Este lefekvés előtt ezen gondolkodott. Larát nem akarta bevonni, ez most csak az ő terve lesz és meg is valósítja. Teljesen egyedül. De hogyan lenne a legkönnyebb megszerezni? A ház mindig zárva van, sajnos már az ajtót sem tudta kinyitni a gazdiék miatt. Hogyan juthatna be?
– Megvan! –kiáltott fel Léna.
– Mi van meg? – kérdezte Lara, aki megdöbbent ettől a hirtelen kiáltástól.
– Őőő semmi, csak eszembe jutott valamit. Aludj nyugodtan.
– Háát jó, akkor jó éjt!
Léna nem akarta Lara orrára kötni, hogy kieszelte a tervét, hogy hogyan jusson egy kis vitaminhoz. Ehhez már csak egy kiadósat kellett aludni és megvárni a megfelelő alkalmat.
Így jött el a következő reggel, a gazdi pedig mit sem sejtve készült beengedni a kutyákat. Léna terve működésbe lépett. Ahogy a gazdi elfordul, ő elcsen egy almát és már rohan is. Egyszerű terv, de elsőre jónak tűnt.
– Jó reggelt, Léna, Lara! Gyertek be, egy kicsit itt fogunk gyakorolni – mondta a gazdi.
– Szia!! – válaszolták mindketten örömükben, és indultak is befelé. Lara egy lépéssel Léna elé vágott, és elterelte a gazdi figyelmét. Tökéletes.
– Itt az idő. Akkor hajrá! – Léna szétnézett és fel is kapta az első almát, amit elért és kiszaladt.
– Léna! Mit csinálsz? Gyere vissza, de gyorsan!
– Hmm, hamm hmm – Léna próbált válaszolni, de nem sikerült, hiszen a szája almával volt tele.
– Léna! Gyere! – tovább próbálkozott a gazdi.
Még néhányszor hívta, Léna meg is állt, vissza is nézett, de ahelyett, hogy visszament volna, inkább lefeküdt a fűbe és félbe harapta az almát.
– Mi folyik itt kint? – kérdezte Lara, aki hiába várta bent a többieket. – Alma!! – és ahogy észrevette Lénát a fűben, ő is kirohant utána.
– Hékás! Álljatok meg mind a ketten! – szólt a gazdi, és úgy ahogy volt, zokniban kiszaladt a tolvajok után. – Kérem! – mondta Larának, akinek a szájában volt már a zsákmány másik fele.
– Tessék – és elengedte azt – de ezt Léna adta nekem, ő meg már megette a sajátját… – panaszkodott Lara.
– Te is kapsz majd, de szabad-e lopni?
– Tudom, nem szabad – szólt közbe Léna.
– Akkor mégis miért vitted el?
– Mert olyan hideg van, fel akartam készülni egy kis vitaminnal a télre…
– És miért nem kértél inkább? Tudod, hogy mindig kaptok. És ha már itt tartunk, nincs is tél, csak az időjárás a bolondját járatja velünk. Menjünk inkább be és ott megbeszéljük egy falat finomság mellett, jó?
– Jóóóó! – válaszolták mindketten.
– No várjunk csak. Először is nekem másik zokni kell, ez csurom víz lett. És egy cipő sem ártana.
